Ma pont húsz éve, hogy az akkor hét és fél éves Szathmáry Nikolett néptáncóráról hazafelé tartva eltűnt. A gyulai kislány földi maradványait három évvel később nádvágók találták meg a Csabai út mellett egy zsákba rejtve; a gyermek gyilkosság áldozata lett. Azóta sem derült fény arra, hogy ki és miért követte el a szörnyűséget.
Január 14-e 1998-ban szerdai napra esett, az évszakhoz képest viszonylag enyhe időjárással. Niki délután négy óra körül indult haza a művelődési központban megtartott néptáncórát követően. Bár a kislány önállóan közlekedett, édesanyja gyakran elé ment. Így történt ez azon a napon is, de nem találkoztak. Az anyuka többször megtette az utat lakásuk és a „művház” között, de hiába. A kutatásba először a rokonok és az ismerősök kapcsolódtak be, mivel azonban nem jártak eredménnyel, az anyuka 21 óra 25 perckor bejelentést tett a rendőrségen.
– Egy ideig bíztunk benne, hogy elment az egyik osztálytársához, majd mi kezdtük keresni, de miután nem jártunk eredménnyel, szóltunk a rendőrségnek – emlékezett vissza Iszály-Szilágyi Edit, a kislány édesanyja.
Nikit a törökzugi ABC-nél látták utoljára, ami csak alig néhány száz méterre található attól a paneltömbtől, ahol a család akkor lakott. Az üzlettől két fő irányban lehetett folytatni az utat, de édesanyja Nikivel korábban megbeszélte, hogy délután mindig a világosabb részen megy haza. A mai napig rejtély, hogy mi történt.
Mint az a Zsaru Magazinban olvasható, a rendőrség a bejelentés után azonnal értesítette a határátkelőket, és elrendelték a kislány országos körözését. A pincétől a padlásig átkutatták a művelődési házat, valamint az útba eső sportcsarnokot. Mindenkit kikérdeztek, aki találkozhatott a gyermekkel. Végigjárták a hazafelé vezető utakat, minden üzletbe, kocsmába betértek, nyomkövető kutyákat is bevetettek, polgárőrök és civil ruhás rendőrök járták az utcákat.
Másnap még több rendőr vett részt a munkában, a levegőben helikopter körözött. Lecsapolták az Élővíz-csatornát is, ellenőrizték az ország bv.-intézeteitől távol lévő fogvatartottakat, a pszichiátriai osztályokról eltávozottakat, tíz évre visszamenőleg a szabadult kényszergyógykezelteket, s az örökbefogadásra várókat is. A lapban kitérnek arra is, hogy akadtak gyanús körülmények, látnokok és jósok által tett bejelentések. A rendőrök mindent, még a képtelenségnek tűnő ötleteket is ellenőrizték.
– Mindig, minden egyes nap vártuk haza Nikit, bár fogyott az erőnk, de nem adtuk fel a reményt – mondta erről az időszakról az édesanya.
Három évvel később, 2001. február 20-án a 44-es út mellett található nádasban a munkások egy zsákban emberi maradványokra bukkantak. Az anyuka felismerte a megtalált ruhadarabokat, hajcsatokat és hajdíszeket. A DNS-vizsgálat 2001. július 6-án, két nappal Niki tizenegyedik születésnapja előtt tette bizonyossá: a kislány maradványait találták meg.
– Olyanná váltam, mint akiből kitéptek egy darabot. Gyakran úgy mentem végig az utcán, hogy néztem a szembe jövő embert, és azt találgattam, hogy nem ő tette-e – mondta az anyuka. – Azután muszáj volt visszafognom magam, hiszen ehhez semmi jogom nem volt.
A Zsaru Magazin szerint a nyomozás a kezdeti öt férfiból álló lehetséges elkövetői kört ekkoriban kettőre szűkítette, de egyértelmű bizonyíték nem volt. A nyomozást 2002-ben megszüntették. A szóbeszédben többször felmerült, hogy a gyilkos börtönben ül, s csak azért nem vallja be tettét, mert a „sitten” rossz sora van annak, aki gyermekeket bántott. Az illető közben meg is halt.
– Ha az a férfi volt a bántalmazó, akkor tartok tőle, hogy sosem tudjuk már meg, hogy valóban ő tette-e a szörnyűséget Nikikével – válaszolta kérdésünkre Iszály-Szilágyi Edit. – A kerek évfordulók közeledtével mindig jobban bizakodom, hogy valami történik, valami kiderül. Nem hiszem, hogy megnyugvást adna, ha tudnánk, ki tette, de legalább biztosak lehetnénk benne, hogy más gyermeket nem bánthat.
Az anyuka levele kislányának
Drága Nikike!
Pocaklakóként kezdted Te is, mint mindenki. Nagyon vártuk az érkezésed. 1990 nyarán végre megpillanthattunk, megölelhettünk. Együtt éltük meg a növekedésedet és fejlődésedet. Figyeltük, ahogyan járni és beszélni kezdtél. Elbúcsúztál az óvodai évektől és megkezdődött az iskola.
Négyen éltünk, Te, a két bátyád és én. Boldogok voltunk. Mivel Te voltál a legkisebb, így veled töltöttem a legtöbb időt. Szinte, mindig velem voltál. Esténként mesét néztünk, játszottunk. (…) „Anya! Úgy szeretlek, mint pipacs a napot!” – hangzott el az utolsó közös esténken is. Reggel az iskola ajtajáig kísértelek. „Úgy fogsz nekem hiányzani!” – mondtad egy puszit és ölelést követően. Ekkor láttalak utoljára. Ez volt az utolsó, amikor hallhattalak és láthattalak.
Idáig tart a Te rövid életednek a története. 1998. január 14-én minden megváltozott. Eltűntél! Nem találtunk. Csak a hátramaradt tárgyak, fényképek mutatták, hogy létezel, léteztél. Ettől a perctől már a keresésed története kezdődött. Több mint három évig tartott! Végig abban bíztunk, hogy élsz és várod, hogy megtaláljunk, és hazahozzunk. Rengeteg ember indult a keresésedre. Nagyon sokféle módon próbáltak segíteni. (…) Ők, nemcsak Téged kerestek, de nekünk is erőt adtak. Köszönöm nekik.
Eljött 2001. február 20-a. A nádasban megtalálták a csontjaidat és pár ruhádat egy szakadt zsákban. Minden azt sugallta, Te vagy az. Nem akartam elhinni. Majd amikor a DNS-teszt megérkezett, már tény volt. Már nem volt miben bízni. Soha többet nem jössz haza!
Innen kezdődik a bántalmazód keresése. (Vagyis a „gyilkosod” felkutatása. Utálom ezt a szót kimondani, leírni. Fájdalmas, rideg, végleges… semmi reményt nem hagy!)
Pontosan 20 évvel ezelőtt kezdődött minden. Véletlen volt vagy eltervezett, nem tudjuk. Oly gyorsan történt minden. Semmi jele nem volt annak, hogy Veled bármi rossz is történhet. De tudtad, mert beszéltünk róla, hogy nem minden ember jó. Kérted is, hogy ne mondjam olyan sokszor, mert meg tudod védeni magad. „Majd lekaratéjozom” – mondogattad. Mégis megtörtént a legrosszabb. Hogy ki és mit tett veled, most sem tudjuk.
Úgy szeretnék reggel felébredni, hogy 1990. július 8-a van. Az a nap, amikor megszülettél. Ha többet nem is, de legalább azt a rövid hét és fél évet újra veled tölthetném.
Te már angyal lettél. Elképzelem amint egy felhő szélén üldögélsz, lógatód a lábaidat és onnan figyelsz bennünket. Tudsz mindenről, ami eltűnésed óta történt. Azt is tudod, ki bántott. Bárcsak elmondhatnád, megüzenhetnéd.
Szeretlek, mindig szeretni foglak!Anya
Éveken át keresték a kislányt
1998. január 14.: délután a gyulai művelődési házból hazamenet nyomtalanul eltűnt a hétéves Szathmáry Nikolett.
1998. január 15.: rendőrségi felhívást tettek közzé, s rendkívüli erőkkel megkezdték Nikolett keresését.
1998. január 16.: szemtanúk beszámolnak arról, hogy január 14-én 16.05 órakor látták utoljára a gyermeket.
1998. január 20.: a miskolci speciális mentők kutyákkal, köztük Manccsal részt vettek a keresésben, s az ORFK bevetési csoportja is bekapcsolódott.
1998. szeptember 9.: az Interpol Nikit felvette a 12 legkeresettebb gyermek listájára.
2000. december 29.: egy jósnő szerint Nikit egy fiatalember a házának pincéjébe csalta, ahol megölte.
2001. február 20.: egy gyulai nádasban zsákba csomagolt csontmaradványokat találtak.
2001. február 21.: Niki édesanyja felismerte gyermekének a holttestnél talált ruháit, csatjait, hajgumijait.
2001. július 6.: DNS-vizsgálattal azonosították a februárban talált csontokat: kétséget kizáróan Szathmáry Nikolett Edit földi maradványait találták meg.
2001. július 19.: Gyulán végső nyugalomba helyezték a kislányt.
Iszály-Szilágyi Edit, Niki édesanyja ma is gyakran áthalad a területen, ahol kislányát utoljára látták Fotó: Lehoczky Péter
Lapunkban 1998. január 16-án számoltunk be a kislány eltűnéséről, s a következő napokban folyamatosan hírt adtunk a kereséséről
Vélemény - Húsz éve sötét titok
Beszélik, hogy már régen halott a gyilkos. De az is lehet, hogy még ma is él. Éli sötét, titkokkal teli életét, és azokat az utcákat, tereket járja nap mint nap, amiket mi magunk. Sőt, amiket azóta a gyermekeink is. Amiket például az elsős kisfiam és osztálytársai. Ők éppen most hétévesek, mint Niki volt akkor, amikor eltűnt, amikor azon a bizonyos januári napon egy, máig ismeretlen őrült miatt utoljára vehette hátára iskolatáskáját és utoljára ölelhette meg édesanyját.
A gyulai kislány gyilkosa igazi fantom, a város, a megye sötét titka azóta, kinek rejtélye máig kísért. Soha sem felejtem el azt a húsz évvel ezelőtti délutánt, azt az estét, amikor – bár modern információs csatornák híján még nem tudtuk rögtön, mi is zajlik pontosan körülöttünk – éreztük, hogy valami örökre megváltozott Gyulán.
A következő napokban egyenruhások, nyomozók, kutyák, keresőcsapatok mindenhol, helikopter és valamilyen különös, depresszív vibrálás a levegőben. Egy egészen borús, drámai dolog előjelei voltak, egy olyan, hosszú éveken átívelő eseménysor fundamentumai, melyek örökre beivódtak közös tudatunkba és a helytörténeti krónikák leggyászosabb oldalaira.
Ezeket fellapozva most húsz, de majd ötven, száz, kétszáz év múlva is vastag, komor, fekete betűkkel szedve olvasható: Szathmáry Nikolett – élt hét és fél évet.
