Gubik Petra a Sztárban Sztár alatt megtanulta, hogy nincs lehetetlen

– Milyen élményekkel gazdagodott a verseny során? Számított rá, hogy győz?
– Fejben talán eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha megnyerném, de igazán nem gondoltam bele. A verseny mellett nagyon sok munkám volt, úgyhogy annyira nem volt időm arra fókuszálni, hogy ki fogja megnyerni, csak igyekeztem élvezni hétről hétre a feladatot és megélni a pillanatot. 

– Minden héten más-más karakter bőrébe kellett bújnia, más hírességet kellett megszemélyesítenie, Mennyire állt Önhöz közel ez a feladat?
– Egy ennyire professzionális stábbal utánzást csinálni főműsoridőben, egy kereskedelmi csatornán szerintem egy életre szóló élmény bárkinek, bármeddig is jutott ebben a műsorban. Szerintem ennek az ember úgy áll neki, hogy csak belevág, nézzük meg, mi lesz, egy kaland. Habár a színházban szerepet játszunk, az elsősorban nem az utánzásról szól. Gondoltam kicsit kilépek a komfortzónámból, azon töprengtem az életemnek ebben a periódusában miért ne próbáljam ki? Plána, ha lehetőséget adnak rá, szóval éltem a lehetőséggel. 

– Mi volt a legnehezebb a műsor során és mi volt az, ami a legjobban

tetszett?
– Talán a hatodik, hetedik hét volt a legnehezebb. Akkorra nyilván már elkezdtünk fáradni, illetve ott már duplázódtak a produkciók. A legnehezebb része az egésznek a logisztika volt, hogy összeszervezzem a műsort az életemmel. A nézők csak azt látták, hogy vasárnap van a show, akkor kezdődnek a produkciók, de az egy egész komoly, nyolc hetes program volt nekünk, 0-24 órában, ami a héten több napot is igénybe vett, tehát nagyon sűrű volt. A legnagyobb kihívás az volt, hogy bírjuk ezt mentálisan és fizikálisan is, de emellett azért az élvezet is megmaradjon. Visszatekintve azért elég kemény időszak volt. 
– Milyen céllal, elvárásokkal indult a műsor elején? Mit szeretett volna elérni?
– Magammal szemben az volt az elvárásom, hogy bármi, amit színpadra viszek, amellé „le tudjam tenni a voksomat”. Hogy azt tudjam mondani, hogy tényleg mindent elkövettem, 100 százalékosan felkészültem, utána néztem a karakternek, tanulmányoztam. Az pedig már egy másik kérdés, hogy a színpadon ez hogyan sül el, a nézőknek hogyan csapódik le, amit csinálok. Azt is megtanultam, hogy mindenkinek úgy sem tudok megfelelni, hiszen nagyon sokan, majdnem egymillióan nézték a műsort. Rájöttem, hogy mennyire fontos, hogy az ember jóban legyen magával, hiszen egy bizonyos ponton túl csak magára számíthat, bízzon magában, és hogy szeresse magát. Ez volt a legnagyobb tanulság. 

– Egyébként milyen visszajelzéseket kapott a műsor alatt és után?
– Érdekes, mert annyira nem szoktam kommenteket olvasni, de most mégis csak megtettem. Rengetegen írtak és kíváncsi voltam, hisz ez mégis csak egy visszajelzés, miközben az ember a stúdióban valamilyen szinten egy burokban van. Nagy szerencse, hogy ahogyan én láttam, csekély számú negatív kommentet kaptam. De nyilván mindig van néhány ember, akinek nem tudsz megfelelni. Valahogy ezt el kell engedni és arra a sok jó, pozitív üzenetre koncentrálni, amiket kaptam, és amikért nagyon hálás vagyok. Ezek nagyon sokszor átsegítettek a nehéz pontokon.

– Mivel foglalkozott még a műsor mellett?
– A művészek élete mindig hullámzó. Amikor elfogadtam a műsorra való felkérést, akkor éppen nem volt olyan sok munkám színházban, aztán ahogy eldöntöttem, hogy rendben, jövök a műsorba, akkor kerültem bele egy új darabba a Játékszínbe és persze az előadások is megszaporodtak. Párhuzamosan próbáltam a Sztárban Sztárral, de közben elkezdtünk egy másik darabot is, a Monte Christo Grófjának a pesti bemutatóját a Budapesti Operettszínházban. Vannak futó darabjaim, amiket fel kellett újítani, ilyen a Veszedelmes viszonyok vagy a Hegedűs a háztetőn, ezeket folyamatosan játszottuk a műsor alatt is. Illetve, még volt a Madách Színházban pedig A tizenötödiket játszottuk, az aradi vértanúkról szóló darabot. Szóval volt minden, emellett még szinkronizáltam, fellépéseken, megjelenéseken vettem részt. Így elég feszített volt, 3-4-5 órákat aludtam. De nagyon örülök, hogy így fejeztem be a műsort, hogy elhozhattam a trófeát és elnyertem az emberek tetszését. Így visszatekintve azt mondom, nem bántam meg, hogy belevágtam.

– Hogyan foglalná össze, mit adott ez a műsor, akár élményekben, emberileg vagy a karrierje szempontjából?
– Megtanultam azt, hogy tényleg nincs lehetetlen, nagyon sok múlik egy döntésen. Ha az ember eldönti fejben, hogy valamit meg tud csinálni, akkor előbb utóbb meg tudja csinálni. Ha pedig úgy gondolja, hogy nem fog menni, akkor saját magának állít fel egy korlátot, amit utána nem tud ledönteni. 

Emellett sok szempontból érdekes felfedezéseket tettem a magam számára.    Akár az országunkról, a társadalmunkról, a műsor alatt mondhatni egy kicsit valósabb képet kaptam, mint ami addig bennem élt. Talán reálisabban látom azt, ami körbe vesz minket. 

Ami pedig pozitív volt, hogy rájöttem, az emberek még mindig képesek szeretni, még értékelik a művészetet. Egy nagy kaland volt, tele olyan élményekkel, amik talán még egyszer nem valósulnak meg. Olyan komoly stábbal dogoztunk együtt a szerkesztőktől a maszkosokig, annyira profi volt mindenki, hogy le a kalappal előttük. Egy ilyen stábbal nyolc hetet lenyomni számomra mindenképpen egy életre szóló élmény marad. 

A Gubik Petrával készült podcast-beszélgetésünket ITT hallgathatja meg.