A vésztői Molnár Anikónak mindig kipattan a szeme, amikor lemegy a műhelyébe

– Azt mondta, hogy nagy a felfordulás a műhelyében.
– Igen, ugyanis most folyamatban van egy munka, és úgy szoktam, hogy akkor csinálok nagytakarítást és rendet, ha befejezek egy adott feladatot. Emellett selejteznem sem ártana.

– Az egészségügyi középiskolában végzett, pedagógusként is dolgozott, most mégis a festett kerámiák és a bútorok miatt vagyok itt.
– Mindig is szerettem rajzolni és festeni, és ez megmaradt. Nem is tudnám elképzelni enélkül az életemet. Mindig igyekeztem olyan csinálni, ami erről szól, vagy úgy alakítani, hogy beleférhessen a napomba. Van, hogy a tévé előtt elalszom, ha viszont a műhelyben vagyok, akkor kipattan a szemem, és azt veszem észre, hogy mindjárt kelni kell és menni dolgozni.

– Hogyan ismerkedett meg a habán kerámiákkal?
– Érettségi után porcelánfestő szakon végeztem, és eljutottam a munka során egy olyan, főváros környéki műhelybe, ahol habán kerámiákat festettek, műtárgymásolatokat készítettek. A habán egy anabaptista népcsoport volt, az általuk készített tárgyakat mindenhol nagy becsben tartották. A darabok különlegessége a mázban rejlett, ugyanis addig Európában nem láttak fehér edényeket. Ezeket változatos módon, általában négy alapszínt és azok különféle árnyalatait használva díszítették, a tárgyakra monogramokat, évszámokat, esetleg szöveget is festettek. Aztán hazakerültem Vésztőre, de itt nem volt lehetőségem a kerámiafestést, a porcelánfestést folytatni.

– Így jött a bútorfestés?
– Mindent lefestettem, ami a kezembe került, mert attól tartottam, hogy elfelejtem. Elképzeltem, hogy milyen jó lenne bútorokat festeni, és szó szerint meg is álmodtam egy motívum- és színvilágot. Így tudtam, hogy mit keresek, amit végül egy véletlen folytán Erdélyben találtam meg, mint a mesében. Ez a 90-es évek elején történt. Aztán az alapján, amit ott láttam és hallottam, nekifogtam a munkának. Bevállaltam bármit, padot, szekrényt, ágyat, persze a stílusban biztos, hogy voltak és vannak keveredések. 2008-ban készült el a műhelyem, és van benne egy kemencém, azóta tudok újra kerámiákat is festeni. Addig a lakásban ténykedtem, minden festékes volt, a szőnyegtől a függönyig, de most már kint koszolok. Közben a népművészeti egyesületnél ugyancsak részt vettem és veszek a képzéseken, és templomkazetták festésére is lehetőséget kaptam, amit a bútorfestés csúcsának gondolok, ahogy a habánt a kerámiafestésnél.

– A kerámiákat is maga készíti?
– Ugyan van fazekas végzettségem is, nem korongozok, mert megerőlteti a kezet, és a festéshez biztos kézre van szükség. Az alapot tehát megrendelem például a tányérok esetében, de vannak gipszformáim, így bizonyos alapokat én is ki tudok önteni, majd kiégetni. A férfiaknak főleg pálinkás butellák és poharak készülnek, a hölgyeknek pedig étkészletek, bögrék. Ajándékba viszik őket, például nyugdíjazás, esküvő apropóján. Szeretem, ha használati tárgyakat kérnek, igaz, dekorációként is kiválóak ezek a kerámiák. A mintákat és a színeket szabadon lehet tervezni.

– Mi alapján dől el, hogy milyen motívumok kerülnek fel?
– Előfordul, hogy a megrendelőnek van egyfajta elképzelése, hogy mit szeretne, de nem egészen biztos benne. Ilyenkor leülök vele beszélgetni, és három perc után tudom, hogy mire van szüksége. Próbálok ráhangolódni az illetőre, belegondolni, hogy mit érezhet, mit gondolhat, mik az álmai. Nagy boldogságot jelentenek a visszajelzések, hogy azok is úgy örültek, akik aztán adták és kapták az ajándékot, mint én, amikor készítettem.

– Türelemjáték a festés?
– Inkább azt mondom, hogy kell hozzá egyfajta alázat, megfelelő szemlélet. Bele kell élnie magát az embernek. Meg kell érteni, alaposan meg kell nézni, hogy honnan hova megy az a vonal. Nem szabad nekiesni úgy, hogy majd lesz valahogy. Át kell gondolni, hogy befordul-e a vonal, kifér-e mellé a virág.

– Azok után, hogy bekerült a munkássága a vésztői értéktárba, és hogy megkapta a várostól a Pro Urbe-díjat, mik a vágyai?
– Ha az ember készít valamit, akkor mindig halad valami felé. Az élet hozza egyik munka után a másikat, és bizakodó vagyok, hogy lesz még sok szép feladatom. Örülök, hogy értékelik az eddigi munkáimat, de mindig elképzelem, hogy mi mindent szeretnék és lehetne még megvalósítani.