Polgármesterként tér vissza a csabai színpadra Mészáros Mihály

–  Az ország túlsó felén, Siklóson született. Hogyan emlékszik vissza élete első két évtizedére?

– Harkányfürdőn, az állomási restiben voltak tulajdonosok a szüleim, Siklóson születtem a kórházban. Édesapám nagyon nagy humorú ember volt, a település kedvence, valószínűleg ebből örökölhettem valamit... (nevet) Meg tudott inni két liter bort úgy, hogy nem mozdult meg a gigája, erre a helyiek rájöttek, és fogadtak vele, hogy nem tudja megcsinálni. Apám mindig nyert, és annyira jó kedve lett, hogy onnantól mindenki az ő vendége volt. Így ez az üzlet elég hamar tönkrement. Nagyszüleimhez, Budapestre költöztünk édesanyámmal, aki ötünket nevelt egyedül.

Alsó tagozaton ének-zenei általános iskolába írattak, itt ragadt rám az ének- és zeneszeretet, mely gitározás formájában végigkíséri az egész életemet. Miután a furulya kötelező tantárgy volt, és én ezt nem tudtam megtanulni, ezért a második év végén elküldtek az iskolából. Érdekességként elmondom, hogy húsz évvel később egy szerepben simán lejátszottam három-négy számot ezen a hangszeren…

A felső tagozaton családi okok miatt intézetben nevelkedtem, és elég rossz tanuló voltam. Például oroszból meg is buktam. „Jutalomból” egy hónapos orosz nyelvi táborba küldtek. Többet nem kellett oroszul tanulnom. Úgy tűnt, teljesen el is felejtettem. Huszonöt évvel később egy lengyel professzorral, kellő mennyiségű vodka társaságában végigbeszéltük az éjszakát... Oroszul.

Az intézeti magyartanár szerettette meg velem a vers- és prózamondást, ami szabadulást jelentett az intézetből: különböző versenyeken indulhattam. Rengeteg verset tanultam abban az időben, a nagy klasszikusokon kívül többek között Romhányi Józseftől, a legnagyobb sikereket az ő versei hozták számomra. Középiskolás koromban esztergályostanulóként Szép magyar beszéd versenyen Kazinczy-emlékérmet nyertem. Az ezzel járó kötelezettséget mind a mai napig ápolom. Rádióban, de a saját stúdiómban is megszámlálhatatlan mennyiségű reklámot, hangoskönyet gyártunk.

– Milyen élmények hatására határozta el, hogy színész lesz?

– Az egyik szavalóversenyen Keleti István, az akkor nagyon jó hírű Pinceszínház igazgatója meghívott a társulatához, ahol az előadások mellett az akkori főiskola tanárai képeztek minket. Tizennyolc évesen jelentkeztem az akkori Déryné Színházba, ahol fiatalságom okán rengeteg főszerepet játszhattam el. 1983-ban szerződtem Békéscsabára, és két év kivételével 38 éve itt élek. Otthonra leltem.

– Milyen támogatást kapott a pályán?

– Fiatalkoromban Budapesten a rádióban és a szinkronban hatalmas színészekkel dolgozhattam együtt: Sinkovitscsal, Agárdival, Kállaival, Raksányival, Őze Lajossal – és bocs, akiket kifelejtettem. Ámulattal szívtam magamba az emberségüket – és főleg a művészetüket. Ehhez jön még a biztosan több, mint száz rendező, akik formáltak, alakítottak, Nem sorolom őket, ha valakit megemlítek, esetleg megsértődik (nevet). Vagy kifelejtek valakit, és azért sértődik meg. Általában könnyen találok hangot a rendezőkkel.

– Voltak-e buktatók a pályáján?

– Háromszor váltottam színházat pályám során, ez olyankor volt, amikor mást gondoltak rólam a színház vezetői, és én nagyon mást gondoltam róluk…

– Melyik szerepét szerette? Volt-e olyan, ami nem nőtt a szívéhez?

– Minden szerepemet szerettem, másképpen – úgy gondolom – nem is lehet azokat eljátszani. Szerepálmom sosem volt, mert nem szerettem a csalódást. Ami jutott, azt kellett örömmel és jól megoldani, de így is sok nem várt, szép szerepet játszhattam el.

– Milyen szerepekről álmodik?

– Mostanában elég rosszul alszom, úgyhogy nemhogy szerepálmaim, de már álmaim is igen ritkán vannak…

– Azt hiszem, mindenkinek jólesik a nevetés ezekben az időkben. Megosztana az olvasókkal egy szórakoztató történetet?

– Vannak önálló estjeim, általában a humorról szólnak, de volt olyan is, amikor előadás közben, azon belül kellett önálló estet tartanom. A színpadra lépő kolléga a takarásban közölte, hogy most hirtelen jött elfoglaltsága miatt nem a színpadra, hanem a mellékhelyiségbe megy. A színházban az is rémisztő, ha öt másodpercig nem történik semmi, de ez öt perc volt… Azt a megoldást választottam, hogy a gyerekekkel közösen a krumpli- és hagymapucoláson kezdve megfőztünk egy paprikáskrumplit. Majd végre megjött a kolléga, és minden rendben folytatódott. Két előadás volt aznap, ez délelőtt történt. A délutáni előadás után a művelődési ház igazgatója felháborodottan közölte, hogy nem fog fizetni, mert „dobtuk az előadást”, és a másodikból kihagytuk a legjobb jelenetet… Szerintem még most se hiszi el…

– Meséljen a terveiről!

– Két és fél évet hagytam ki az elmúlt időszakban, egyfelől a covid, másfelől magánéleti okokból. Amilyen furcsa érzés volt, annyira kellemes is, hogy ezalatt senki nem mondta meg, mit kell csinálnom. Kirándulhattam, horgászhattam, és megismerhettem annak a szónak a jelentését, amit úgy hívnak: magánélet. Hogy mit hoz a jövő, azt nem tudom: „Sohase mondd, hogy vége, csak annyit, hogy ennyi megérte, s ha megérte, jöhet egy pont…”

– Gogol hatalmas klasszikusában, A revizor polgármestereként tér vissza hamarosan.

– Most, hogy ötven éve vagyok a pályán, és beléptem a 70. életévembe, a Jókai Színház jóvoltából és Pataki András barátom felkérésére nem mondhattam nemet. Ez egy csodálatos jutalomjáték, mellyel egy életpályát meg lehet koronázni.