Mindig feltölti, ha a volán mögé ülhet a sarkadi oktató

– Számolta, hogy eddig hány diákot oktatott?
– Nem, de egy felvonulásnyi tömeget biztosan kitennének. Hiszen 35 éve lesz idén, hogy tanítok. Véletlenül lettem oktató, sofőr voltam, és felkínálták a lehetőséget. Azt sem tudtam, hogy mit vállalok, de belevágtam és itt ragadtam. Megtetszett, és teltek az évek, észre sem vettem, hogy elment 35 esztendő. Nehéz az emberekkel foglalkozni, ugyanakkor hálás is tud lenni ez a hivatás. Az autó az életem, és amint lehetett, meg is szereztem a jogosítványt.

– A kiabálós vagy a nyugodt oktatók közé tartozik?
– A határozottak közé. Hiszen vannak olyan pillanatok, amikor nem lehet mellébeszélni. De igyekszem higgadt maradni. Nem jó, ha feszült vagyok, mert akkor a jelölt is azzá válik, és az nem szerencsés, ha két ideges ember ül egy autóban. Előfordul, hogy bele kell nyúlni a kormányzásba, hogy rá kell lépnem a gáz- vagy fékpedálra, sőt inkább az a ritka, ha nem. Mindig adódik valami. Váltásban jönnek a tanulók, köztük kezdők, haladók és végzősök, és nemcsak a kezdők, hanem olykor a végzősök is hibáznak.

– Milyen útravalót szokott adni a sikeresen vizsgázóknak?
– Azt, hogy az első 15 ezer kilométer után vigyázzon a leginkább. Mert az elején mindenki nagyon figyel, és utána kezdi azt érezni, hogy megy minden, és akkor jöhetnek a problémák. Persze volt rá példa, de nem igazán fordul elő, hogy a volt tanítványaim balesetet szenvednek. Vannak, akikkel később is beszélek, és mesélik, hogy mindig az cseng a fülükben, amit mondtam nekik, amire tanítottam őket.

– Vannak emlékezetes sztorik?
– Mindegyik emlékezetes, mindig történik valami. Mostanában a jelöltek kevés önállósággal rendelkeznek, és ezt mi, szülők rontottuk el. Például egy húszéves fiút az édesanyja hoz el beiratkozni, vezetni. Nekem így soha nem lett volna jogosítványom. De változik a világ. A szülők kevés teret engednek, közben szeretnék, hogy 30-40 óra alatt legyenek teljesen önállóak a fiatalok, ami nem lehetséges. A diákok sok esetben lassan döntenek, rövid a látásuk, csak az okostelefonig ér – és hasonló a kollégáim véleménye is. Sőt nem is biztos, hogy a fiatal szeretné a jogosítványt, csak elküldte anyu meg apu; és nincs tisztában azzal, hogy ez mennyire veszélyes üzem. Mert nagyon szép az autózás – szerintem a világ egyik legszebb dolga –, de az egyik legveszélyesebb is, mert egyik pillanatról a másikra egzisztenciákat tud tönkretenni egy baleset. Ezért mindig topon kell lenni. Máshogy is kell oktatni, mint régen, több türelemre van szükség. Látszik, hogy ki az, aki igazán szeretné a jogosítványt – a többiekkel pedig küzdünk, míg meg nem értik, hogy ez szükséges, és akkor tovább is tudunk lépni.

– Egy karcot sem látok a kocsin. Nem félti, hogy összetörik, meghúzzák?
– Egy kőműves is azért vesz jó kalapácsot, hogy dolgozzon vele. Én így vagyok az autóval, nekem ez a munkaeszközöm. Annak idején egy sárga 1200S-s Ladával kezdtem, jó barátok voltunk. Nem volt benne szervó, meg kellett küzdeni egy-egy megfordulással. A mai autók sokkal modernebbek, és a mostani kocsim a tizenharmadik vagy tizennegyedik a sorban.

– Mivel tölti a szabadidejét?
– Abból van a legkevesebb, azt is a családdal. De nincs különösebb hobbim, mondhatni a munkámnak élek. Ha nagyon elfáradok, akkor kerülök egyet a városban, és a végére fel is töltődöm. Lehet azért, mert amúgy többet ülök az anyós-, mint a sofőrülésben.