Szűrőként helyezi papírra alkotásait a jelmeztervező

– Mikor, hogyan derült ki, hogy a jelmezek és díszletek világába vezet az útja? 

– Tizennégy éves voltam, mikor a szüleim megkérdezték, mivel szeretnék foglalkozni. Elárultam, hogy olyan szakmát gondoltam ki magamnak, amiben van rajz, szobrászat, irodalom, tánc, történelem és építészet. Ezzel feladtam a leckét nekik. Elkezdtek nézelődni, és megtudták, hogy Gyarmathy Ágnes épp akkor indít az országban elsőként díszlet- és jelmeztervező képzést a nyíregyházi „kisképzőben”. Sikeresen felvételiztem. Ágnes nagyon jó mesterem volt, megismertette, megszerettette velem a szakmát. Innen pedig egyenes út vezetett a Magyar Képzőművészeti Egyetemre és a való életbe. 

– Miként születnek a jelmezek, díszletek a kezei alatt? 

– A kezdet egy nagyon bensőséges folyamat. Ilyenkor derül ki, hogyan hat rám a mű, milyen terek, formák, színek alakulnak ki bennem a megírt sorok hatására. Ezután megszületik egy határozott elképzelés, amit elmesélek, vázlataimon keresztül fölajánlok a rendezőnek, és elkezdünk együtt közlekedni ebben az általam megálmodott világban. Ugyanakkor a tervezéskor, kivitelezéskor figyelembe kell venni például a drámaidőt, zenei időt és ehhez igazítani a díszletek változását. Miközben egy olyan egységes vizuális világ kell hogy létrejöjjön a színpadon, amelyet a néző hazavisz magával, és soha nem felejt el. Tavaly az a megtiszteltetés ért, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Színháztörténeti része megvásárolta több díszlet- és jelmeztervemet. Így a múzeumban is a közönség elé tárom munkáimat. 

– Volt-e olyan előadás, feladat, amely meghatározó volt, közel állt a szívéhez? 

– A Csongor és Tündét 14 éves koromban rajzoltam meg először egy iskolai feladatra. Már akkor imádtam a művet. Amikor 2016-ban felkért Vidnyánszky Attila, hogy tervezzem meg az előadás látványvilágát a Nemzeti Színházban, sok mindent átörökítettem a gyerekkori víziómból. Újszerű megoldás volt részemről, hogy egy kinetikus szobrot terveztem a színpadra, ami folyamatosan mozgott, ezáltal sajátos filmes, gyors képi változásokat tudtam létrehozni, ezzel Vörösmarty filozófiáját vizuálisan kísérni. 

– Hogyan indult a közös munka a Jókai színházzal? 

– Még 2019-ben a Magyar Teátrumtól felhívtak, hogy szaladjak el a szarvasi díjátadóra, mert nekem ítélték a legjobb díszlettervezőnek járó díjat. Ott találkoztam Seregi Zoltánnal, a Jókai színház igazgatójával, aki pár napon belül felhívott, hogy szeretné, ha a Tizenhárom almafa című darab jelmezeit én tervezném. Ez volt az első közös munkánk. Azóta pedig a Tihany tündér és Az ajtó című előadások látványvilágát is megtervezhettem a csabai színpadra. 

– Most éppen min dolgozik? 

– 2021-ben a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa lettem. Itt szintén a „Csongor és Tünde” témában nyertem el a pályázatot. Egy olyan játszóteret tervezek a Normafára, amely a mű díszleteként is funkcionál majd. Tehát, egy iskola vagy egy színjátszó kör eljátszhatja a játszótéren az egész művet. Olyan, a történethez kapcsolódó ősi szimbólumok fognak megjelenni benne, amelyeket a 2016-os előadás díszletében is használtam. De mindezt átültetem a gyermeki játék élményébe, például a hajnal birodalma egy mókuskerék lesz, egy óriási forgó nap motívummal, a tündérhintában pedig igazi tündérekként repülhetnek majd a gyerekek. 

– A nemrégiben nyílt csabai kiállításon szereplő festményeit először mutatta meg a közönségnek. Miért várt idáig? 

– Nekem a festészet egy nagyon bensőséges, intim ügy, ami egyfajta segédeszköz is a belső harmónia megteremtéséhez. Látványtervezéskor mindig van egy izgalom bennem, hiszen tudom, mennyi küzdelem valósággá változtatni azt, amit a papírra teszek. Viszont amikor festek, akkor egy teljesen más állapotba kerülök, másodpercek töredéke alatt átlépek egy másik, nyugodt, harmonikus valóságba. Mintha egy szűrő lennék, jönnek a képek, és papírra teszem őket. De nem vagyok semmilyen mai irányzatnak sem a képviselője, azt festem, ami a szívemből jön.