Annyi tanuló volt, hogy bővíteni kellett a tanyai iskolát

– 1957-ben születtem, szüleim akkor a Nagymegyer (Szlyúka)-tanyai iskolában tanítottak. A környéken voltam mondhatni bölcsődés – emlékezett Hanó Miklós. Kisgyermekként az iskola környékén játszott, sokszor átjárt a szomszédos tanyára, Szlyúkáékhoz. A néni minden pénteken sütött kenyeret, neki pedig

kolbásszal töltött cipót is készített, amit házi tejjel fogyasztott.

Olyannyira jóllakott, hogy otthon nem volt semmi étvágya. Mivel ez rendszeresen előfordult, édesanyja doktorhoz vitte, hogy valami probléma lehet a fiúval, mert nem eszik semmit. Az orvos mondta: a gyermekkel nincs semmi gond, eszik rendesen, csak azt kell kideríteni, hogy hol.

Az alpolgármester szülei Nagymegyeren kezdetben egy tantermes iskolában oktatták a nebulókat, és olyan sok gyerek volt, hogy nem volt elég hely minden fiatal számára. Ezért délelőttönként édesanyja az 1-4. osztályt, délutánonként pedig édesapja az 5-8. osztályt tanította. Összefogott aztán a környék apraja-nagyja, és

közösen egy plusz tantermet építettek az iskolához, hogy minden gyerek járhasson délelőtt,

ne pedig este a sötétben, félve a kutyáktól. A könyv szerint két-három hónap alatt kész is lett az újabb helyiség, az építkezésen legalább 150-en dolgoztak. A kiadványban van is egy felvétel, amely megörökítette a munkálatokat, a kis Hanó Miklós a talicskában csücsült.

A könyvben Hanó Pál és Hanó Pálné azt írták, 1960 októberében avatták a plusz tantermet, amelyre műsorral készültek a diákok, utána disznótoros vacsora, majd szórakozás, tánc következett. A gyerekek szülei nemcsak az építkezéskor, hanem máskor is segítettek, így a takarításban, a meszelésben, a kályhák rendbentartásában. A nagymegyeri iskola bővítéséről a Népújság is írt 1960-ban.

Hanó Miklós elmondta, a tanyai tanítókat szerették, tisztelték, a családi rendezvényekre, így lakodalmakba, disznótorokba is meghívták őket. A pedagógusok a zord körülmények között is megállták a helyüket, az életre nevelték a diákokat, olyan színvonalat biztosítottak, mint egy-egy városi intézmény. Pedagógus, jogász, nyomdaigazgató, sok remek szakember került ki a padokból.

Sok évtizeddel ezelőtt annyi tanya és gyerek volt, hogy több mint egy tucat tanyai iskola működött Békéscsaba környékén.

A sűrű hálózatnak is köszönhető, hogy amíg Békéscsabán és környékén az analfabéták – azaz se írni, se olvasni nem tudók – aránya 1920-ban a 10 százalékot sem érte el, addig az országos átlag 1919-ben 31 százalék volt.

A kiadványban azt írták: a város környéki tanyai iskolákban 1961-ben még 869-en, 1969-ben viszont már csak 437-en tanultak. A 60-as években országszerte, így Békéscsabán is elkezdték felszámolni az egy tantermes vagy osztatlan iskolákat. Termelőszövetkezeteket szerveztek, állami gazdaságokat alakítottak, a tanyákról a városba költöztek az emberek, a születések száma is csökkent – emiatt fogyatkozott a tanulói létszám is. A 60-as évek végétől Békéscsabán is sorra zárták be az intézményeket, a nagymegyerire például 1970-ben került lakat, és rá tíz évre le is bontották az épületeket.

Négyévesen került Telekgerendásra

Hanó Miklós négyesztendős volt, amikor szüleivel Telekgerendásra került. A helyi általános iskolában 1961 és 1968 között tanított Hanó Pál – ő volt az intézmény igazgatója is – és felesége, Hanó Pálné. Lapunk jogelődje, a Népújság is beszámolt arról 1961. szeptember 13-ai számában, hogy Telekgerendáson egyemeletes, négy tantermes intézményt avattak. Az alpolgármester és szülei végül 1968-ban költöztek Békéscsabára. Édesapja a 2. számú Általános Iskolában, édesanyja pedig a 10. számúban tanított, majd édesanyját áthelyezték a kisegítő iskolába, ahol szép eredményeket ért el a gyerekekkel.