Élővíztől az óceánig vezetett a Békés megyei hajósok útja

Emlékszem, amikor még nyáron, indulás előtt pár nappal beszélgettem a Trianoni Hajós Emléktúra ötletgazdájával és a Szalonta kapitányával, Józsa Péterrel. A tapasztalt hajós több mint százoldalas tervét mutatva mesélt az előttük álló folyamkilométerekről, Franciaország hihetetlen hosszú csatornarendszeréről és az ott található több száz zsilipről. Majd július utolsó előtti napján, Marti Miklós református lelkipásztor áldását követően útnak indult Békéscsabáról Józsa Péter és Szilágyi Ferenc, a hajós trianoni emléktúra két résztvevője.

A páros már korábban elhajózott Németországba, innen folytatták útjukat, így Koblenzben tették vízre a hajót, majd a Moselen haladva a német és a francia szakaszon jutottak el a Rajna és a Marne között lévő csatornához. A kapitány és első tisztje ezen keresztül egészen Pompejiig siklott, ahol aztán kiderült, hogy azt a csatornát, ami eredetileg Párizsba vitte volna őket, lezárták, mert egy támfala leomlott. Ezért kénytelenek voltak útvonalat módosítani, s kikötni egy elzászi városban.

– Két napra hagytuk Mulhouse-ban a hajót, ezalatt immár Karsay Péterrel együtt elmentünk Versailles-ba, hogy a Nagy-Trianon palota előtt elhelyezzük az elcsatolt területekről összegyűjtött maréknyi földet a magyar zászlóval együtt. Majd kinyitottunk egy nagyon régi, direkt erre az alkalomra tartogatott tokaji bort, azzal meglocsoltuk a földet, és végül elénekeltük a magyar Himnuszt. A palota éber őrei persze azonnal észrevették és lefényképezték az erre az alakalomra nyomott pólóinkat – osztotta meg a hajóskapitány.

Másnap délelőtt a Szajna partján, a Léna-híd lábánál álltak meg, ahol megkoszorúzták a Gróf Széchenyi Ödön Magyar Hajózási és Yacht Egylet által felállított emléktáblát. – Széchenyi Ödön, Széchenyi István ifjabb fia elsőként jutott el vízen hazánkból Párizs­ba 1876-ben, a maga által tervezett és építtetett hajójával, a Hableánnyal. A francia fővárosba érve pedig III. Napóleon fogadta őt, és többek között Verne Gyula is kiment elé a kikötőbe. A Hableány végül Franciaországban, a francia–porosz háború során süllyedt el – részletezte Józsa Péter.

– Egyébként most, a 21. század elején bennünket is mindenütt szinte marslakóknak néztek, a magyar zászlóra nézve azt kérdezték, horvátok, portugálok, olaszok? S amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, nem maradt el az elismerés. Utunk állomásain még sohasem járt magyar hajó, magyar ember.

Ezt követően Mulhouse-t elhagyva, Dijonon, Lyonon és Avignonon át, Arles-ig hajóztak előbb a Saone-n majd a Rhone folyón. – Az arles-i colosseumban még tartanak bikaviadalokat, amit szerettünk volna megnézni, ha már eljutottunk oda, de pár nappal a következő viadal előtt futott be hajónk Arles-ba, így már nem tudtuk azt kivárni. Viszont láthattuk a híres arles-i piacot, amit egy körülbelül két kilométer hosszú platánfasor árnyékában szoktak tartani – árulta el Szilágyi Ferenc.

Arles-ből visszafelé hajóztak néhány kilométert, hogy a Petit-Rhone-ra tudjanak fordulni. Itt átszelték a Camargue vidékét, ahol a szürke vadon élő lovak szinte karnyújtásnyira futottak el mellettük a parton. – A madárvilág is felejthetetlen élményt nyújtott. Közvetlen közelről láttuk a rengeteg szürke gémet, kárókatonát, flamingókat és néhány kócsagot is – avattak be minket. Ezt követően a csatorna egy darabon közvetlenül a tenger mellett vezetett, így a magyar kalandoroknak sikerült kijutniuk a Földközi-tengerhez és megmártózniuk a sós vízben. Majd a csatorna végén erős szél és hullámzás kíséretében átszelték a tengertől elszakított hatalmas, sekély tavat.

– Olyan szélbe kerültünk itt, amely úgy szaggatta a hullámok tetejét, hogy szinte semmit nem láttunk, kék volt minden, az ég és a víz egybefolyt. Ez a viszontagságos út körülbelül fél napon át tartott. És miközben mi rettegve kapaszkodtunk a hajóba, a hullámlovasok mellettünk élvezték a nem várt fodrokat a víz felszínén – ecsetelte Szi­lágyi Ferenc.

Mint megtudtuk, a kapitány ekkor is a helyzet magaslatán volt, hála neki a magyar hajósok szerencsésen megérkeztek a Canal du Midire, ahol már nyugodt vizek és a csatornát övező csodálatos platánsorok vártak rájuk. Ugyanakkor a zsilipeken való átjutás újabb kihívást jelentett a számukra. Itt, Béziers-ben többek közt egy nyolc lépcsőből álló, 1675-ben épített zsiliprendszer tornyosult előttük, ami ma már a világörökség része.

Toulouse-ban véget ért a Canal du Midi, és a Canal de Garonnéra fordultak a magyar hajósok. Karsay Péternek itt ért véget a kaland. A hajó Józsa Péterrel és Szi­lágyi Ferenccel a fedélzeten még néhány napig vesztegelt az utolsó zsilip előtt, majd lemerészkedett Bordeaux-ba. A ­napi kétszeri hatméteres Atlanti-óceáni ár-apály okozta erős sodrás és a rossz időjárás miatt a Gironde-n, Bordeaux-ban fejezték be egyedülálló, bátor, feledhetetlen útjukat. Néhány nap múlva megérkezett a felmentősereg: a vontató, ami hazajuttatta a hajót és annak fáradt, de boldog legénységét.

Kolbász és szalonna mindenbe került

Az emléktúra legénysége elmondta, a hajóút alatt az étrend a magyar konzervipar teljes választékát felölelte. – Minden este választhattunk, hogy az otthonról hozott tízféle dobozba zárt ételből melyiket kérjük. Ezeket kiegészítettük friss bagettel. Szerencsére Csabáról vittünk magunkkal kolbászt és szalonnát, és arra jöttünk rá, ha a konzervbe is vágunk a csabai füstöltekből, akkor ehetővé válik. Majd a sajátos lakoma után a mosogatás várt ránk. Mindenkinek volt két tányérja, amiket miután papírral áttöröltünk, a csatorna mindenütt tiszta vízében öblítettünk el – emlékeztek vissza.

Az út alatt lett matróz a jelöltből

Karsay Péter, aki Párizsban csatlakozott a Szalonta legénységéhez, ezzel az úttal kezdte hajós karrierjét, először mint matrózjelölt, majd később megkapta matróz kinevezését is a Szalonta kapitányától. Beszámolójából kiderült, több héten át tanulta a zsilipelést és a csomók kötésének titkait. Mint írta, a legérdekesebb számára az volt, amikor a hajócsavart vagy a kormánylapátot kellett a hínártól megtisztítania.

– Ehhez a „fürdődekkről” kellett leereszkedni a vízbe. Szerencsére a víz hőmérséklete kellemes volt. Általában­ az én feladatom volt a kikötés után a környék és a pékség vagy kis bolt felderítése is, ahol a mindennapi bagettet, meg néha a croissant-t is beszereztem – írja Karsai Péter az útinaplójában.

Kapcsolódó cikkünk:

https://www.beol.hu/kozelet/helyi-kozelet/hajoval-jutnak-el-az-oceanig-a-trianoni-expedicio-resztvevoi-3009506/