Gerendás szülötte hajthatatlanul kiállt Gesztért, Elekért és Lőkösházáért is

A trianoni békediktátum századik évfordulójához közeledve érdemes először arról szólni, mit tett Gaál Jenő az 1920-at követő időszakban. Kiss István és Gál Gábor is kiemelte, Gaált 1922-ben főként a magyar–román határ megállapítását illetően az erős közreműködés foglalkoztatta. Az ügy állása nagyon aggasztotta. Szorgalmasan eljárt a határmegállapító központba, de felkutatott minden más forrást is, ahonnan megbízható adatokat nyerhetett.

– Néha minden jogos önérzetét félretéve kereste az utakat és módokat, melyekkel hasznára lehet az ügynek – ecsetelte hírportálunknak munkatársának Kiss István, aki alaposan beleásta magát a témába. Több szakirodalmat is olvasott Gaál Jenő: Emlékek és tanulságok című önéletrajzi műve mellett.

– Gaál közgazdász, jog- és államtudományi doktor, miniszteri tanácsos, műegyetemi tanár, politikus, a Magyar Tudományos Akadémia tagja is volt – hangsúlyozta a szakmérnök. – Angol nyelven elkészítette Arad megyére vonatkozó emlékiratát, amelynek kinyomtatott példányait alkalmas helyekre, bel- és külföldre sietett elküldeni. Főtt a feje, mert arról értesült, hogy a románok Gesztet, Ártándot, Biharkeresztest, sőt, Arad megyében Eleket és vele Lőkösházát is meg akarják kaparintani.

A politikus a nemzetközi bizottság francia, angol, olasz és japán tagjának, „részünkre való kedvezőbb hangolása érdekében” akciót indított. Sorra járta a missziókat, két éven át tárgyalt és bizonyította, hogy amit kér, azt jogosan teszi, mert magyarlakta területekről van szó.

Sok huzavona után a bizottság 1922. február 28-án Aradon tartotta meg ülését. Gaál Jenő, aki anyanyelvi szinten tudott németül, angolul, románul, spanyolul, franciául és oroszul – a japán őrnagyot ­kivéve –, a bizottság mindegyik tagjával a saját nyelvén beszélt. A románok az Eleki ­járást, még Eleket is, a 22 ezer hold területű Lőkösházának több mint a felét, vele a vasútállomást is követelték.

Gaál Jenő minden felmerülhető ellenvetésre felkészült. Olyan emlékiratokat, adatgyűjteményeket és térképeket bocsátott a delegáció rendelkezésére, melyek minden ellenséges, hazug adatot meg­cáfoltak.

Végül 1922. augusztus 28-án Budapesten a javunkra történt a fellebbezhetetlen nemzetközi döntés.

A barátai és polgártársai részéről kifejezett üdvözletekre Gaál azt felelte: „Csupán azt tettem, ami kötelességem volt.” Szívesen idézte Eötvös Józsefet: „A magyarnál a nemzetiségnek eszméje századokon át egy volt a vallással, egy a szabadsággal, válhatlanul összekötve mindennel, mi a múltban dicső, mi a jövőben kívánatos vala; s természetes, ha azon nép, mely nemzeti léte fenntartásáért küzdött és áldozott, ahhoz szenvedélyesebb szeretettel ragaszkodott másoknál, kik e kincsnek ­biztos birtokában annak nagyságát megismerni nem tanulták.”

Gávai Gaál Jenőről utcát neveztek el Eleken, emléktáblát helyeztek ki Lőkösházán, ahol a tervek szerint tér is viseli majd a nevét. Ha pedig már Lőkösháza, a polihisztor rendszeresen tartózkodott itt ­felesége örökölt földterülete okán, építettek egy kisebb kastélyt is.

Gál Gábor elmondta, Gaál 1883-ban vette feleségül báró Tomassics Miklós és Györöki Edelspacher Antónia dédunokáját, Varjassy Lenkét. Gyermekük nem született, Varjassy Lenke egy árván maradt unokatestvérét, Varjassy Lajost fogadták örökbe 1888-ban. Az eleki Gál Gábor az ő dédunokája.

Gaál Jenőt 1894-ben a budapesti Műegyetem meghívta a nemzetgazdasági tan­székre, innen csak 1916-ban ment nyugdíjba. Mint tanár, már nem fogadott el sem képviselőséget, sem államtitkárságot, de irodalmi munkásságot ­ekkor is folytatott. Többek közt két kötetben kiadta A nemzetgazdaság tanrendszere és a Széchenyi eszmevilága című művét, három ­kötetben írt Tessedik Sámuelről. Gaál Jenő Budapesten hunyt el 1934-ben, a Fiumei úti sírkertben nyugszik. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2004-ben védetté nyilvánította.