Nem tudna választani hivatásai közül egyet Kautzky Armand

– Idén már nem először jár Békéscsabán. Milyen alkalmak vonzzák a megyeszékhelyre?

– Mindig nagy örömmel jövök Békéscsabára, és az elmúlt években szerencsére valóban több alkalmam is volt ideutazni. Néhány éve játszottam például a városháza udvarán a szolnoki színház vendégjátékában, idén pedig már másodjára érkeztem a Frankó Attila által életre hívott Békéscsabai Irodalmi Estekre, ahová különösen jó szívvel fogadom el a meghívásokat. Öröm látni ugyanis azt, amikor egy városban ilyenfajta kulturális megmozdulás van, ráadásul igen nagy számú és lelkes közönséggel. Közben a My Fair Lady előadásba is beugrottam a Jókai színházban (korábban Szarvason is), ami életem egyik csúcspontja a zenés műfajt illetően.

– Ön akár békéscsabai is lehetett volna, hiszen édesanyja és nagyapja is itt dolgozott egykor. Felelevenítik olykor családjával ezt az időszakot?

– Édesanyám rögtön a balett szak elvégzése után Csabán kezdett, itt indult a karrierje, nagypapám pedig a színházi szervezés vezetője volt. Anyukám később Győrbe szerződött, ott találkozott édesapámmal is, ott alapított családot. Ennek ellenére az egész gyermekkorom Békéscsabáról szólt, hiszen családtagjaim sokat köszönhetnek ennek a városnak és a színházának, így gyakran és mindig szívesen meséltek róla.

– Karrierjére térve: ön a színjátszás mellett szinkronszínészként is tevékenykedik. Személyes tapasztalatai szerint mi a különbség a kettő között, és mennyire nehéz a váltás egyikből a másikba?

– Tulajdonképpen a szinkronizálás is színészi feladat. Az is igaz, hogy csak a színészek csinálják igazán jól, főleg ebben a mai, felgyorsult világban, ahol szinte még próbálni sincs idő. Másfelől furcsa feladat lehet egy olyan művésznek, aki korábban csak színpadon játszott, mert nem egy kreatív, alkotói dolog, ebből adódóan senki nem kíváncsi a szinkronszínész véleményére. Lényegében csak egy majomszerű utánzásról szól. Nekem a munkám során eddig nagy szerencsém volt, hiszen kiváló színészeknek lehettem a hangja – például Pierce Brosnan, Tom Cruise vagy Patrik Swayze –, akiktől nagyon sokat tanultam. Természetesen volt olyan is, amikor argentin szappanoperában kellett fordítanom, ami azért volt kihívás, mert nem valódi, tehetséges színészek voltak benne. A színpadi játék és a szinkronizálás között pedig meg kell tanulni átkapcsolnia az embernek a kreativitásból az utánzásba, majd fordítva, sokszor egyik óráról a másikra. Én így éltem az elmúlt harminc évemet, ráadásul ott volt még a rádió is, ami megint egy másik műfaj.

– Ha az egyiket kellene választania, melyik lenne az?

– Jó, hogy egy újságíró tette fel a kérdést, és nem valóság! Nem tudnék választani. Mindegyiket egyformán szeretem, és egyformán sokat kaptam tőlük. Úgy kell elképzelni, mint amikor az embernek van három gyereke. Mindegyiket másképp szereti, de mégis egyformán. Mindhez másként viszonyul, és mást kap tőlük. Az egész ettől gyönyörű. Ha mégis muszáj lenne, akkor talán a színházat mondanám, de csak azért, mert az a legösszetettebb műfaj.

Nehéz összehangolni a dolgokat

Kautzky Armand a munka és család viszonyáról elmondta, szerencsésnek tartja, hogy felesége civil foglalkozású, gyermekei pedig gimnazisták. Azonban ezt nem tudják megszokni így sem. A lánya például a békéscsabai útja előtt is azt kérdezte, mikor látja újra, pedig ebben nőtt fel. Tehát a rácsodálkozás még mindig megvan, hogy apa megint elmegy, és soká jön haza. Viszont a nyár szinte csak az övék, olyankor augusztus végéig csak egy-két munkát vállal, és együtt tölti családjával az időt a Balatonon.