„Nemcsak az erejüket, de a jóságukat is megérezték”

A forradalom napja, október 23-a 1956-ban keddre esett. A hírek azonban elég lassan érkeztek meg Békés megyébe – nyilatkozta hírportálunknak a hatvankét évvel ezelőtti eseményekkel kapcsolatban dr. Erdész Ádám.

Mint elmondta, három nappal később, október 26-án, pénteken utaztak haza a fővárosból azok az egyetemi hallgatók és munkások, akik az első hiteles információkat hozták. A rádió ekkor még a kormányerők kezében maradt, és zavaros hírek terjedtek, bár aki tudott a sorok között „olvasni”, az a hivatalos híradásból is sejthette, hogy mi történik Budapesten. S persze akadtak kifejezetten érzékeny emberek: Békésen Szatmári István kisgazda vezető már október 23-án délelőtt kérte a tanácstól, hogy adják vissza a székházukat.

Október 26-án, pénteken a nagyobb városokban, Békéscsabán és Gyulán tartották az első megmozdulásokat. Utóbbi városban Simonyi Imre elballagott a tanácsházára, és a szerény kvalitású tanácselnök-helyettesnek éppen foghegyről odavetette: „úgy érzem tüntetés lesz, ha szükség lesz rám, otthon megtalálnak”. Hazamenni viszont már nem volt lehetősége, mert akkorra rengetegen jöttek össze a városi tanács előtt, majd a tömeg a szovjet erőműhöz vonult, és lehúzták a vörös csillagot. Az első napnak sok helyen velejárója volt a diktatúra jelképeinek megsemmisítése.

Másnap – szintén a nagyvárosokban – megszervezték az első tömeggyűléseket, amelyek a forradalom kiemelkedő, katartikus pillanatainak számítottak. Gyulán a felnőtt lakosság nagyobb része, 7-9 ezer ember gyűlt össze.

– Rendkívül érdekes, hogy az emberek spontán módon minden tekintetben rátermett és higgadt vezetőket választottak. Békéscsabán Fekete Pált, Gyulán Nádházi Jánost, Sarkadon Tanító Árpádot, Orosházán Nagy Lajost, míg Szarvason Szarvasi Györgyöt tolták előtérbe – sorolta dr. Erdész Ádám. – Gyulán Nádházi János a szentmise egy elemét is beleszőtte a beszédébe, és arra kérte az embereket, hogy a szolidaritás, az összefogás jeleként fogják meg egymás kezét. Ezzel a könnyen indulatba hozható tömeget le is csillapította, és hasonló történt a többi városban is. Az emberek előző nap megérezték az erejüket, ezen a napon viszont a jóságukat is; azt, hogy mennyivel különbek azoknál, akiket éppen elzavarni készülnek.

Nagyjából hasonló elképzelések mentén megalakultak a forradalmi bizottságok, majd szervezni kezdték a nemzetőrségeket, amelyeknek a rendfenntartásáról kellett gondoskodniuk. Ehhez összeszedték a fegyvereket, voltak, akiket letartóztattak, de ez éppen a rács mögé kerültek védelmét szolgálta. A következő napokban az üzemekben, gyárakban üzemi tanácsok jöttek létre azok vezetésére. Akadt, ahol a korábbi vezetőket, a párttitkárt kidobták, másutt maradhattak.

Vasárnap a kisebb településeken is tömeggyűléseket tartottak. Közben mindenütt igyekeztek gondoskodni a közellátásról, valamint a földekkel kapcsolatban igyekeztek dönteni. Békéscsabán a régi rend képviselői megpróbáltak puccsot végrehajtani.

A diadalmas időszak november 4-éig tartott, amikor egyre biztosabb hírek érkeztek a szovjet csapatok bevonulásáról. A megszálló haderő érkezése Békés megyében elsősorban azokat a helyeket, Békéscsabát és Orosházát, érintette, ahol működött katonaság. Gyulán például csak a tejporgyárig mentek el. Az oroszok megjelenése azonban nem jelentette a forradalom végét, a forradalmi bizottságok a helyükön maradtak, s kialakult egy furcsa kettősség. Gyulán például a gyógykezeléséről visszatért tanácselnök, Enyedi G. Sándor a tanács testületébe meghívta Nádházi Jánost és a forradalom idején polgármesterként működő segítőjét, M. Szabó Andrást, utóbbi visszautasította a ravasz kérést.

Közben pedig működtek a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok is. Decemberre ország- és megyeszerte kiéleződött a helyzet. Gyulán és Békéscsabán is az október 27-eihez hasonló tömeggyűléseket rendeztek, amit a fekete kendős tüntetés, az asszonyok demonstrációja követett.

Összecsapások is előfordultak elsősorban december 10–11-e környékén. Sarkadra például a pufajkások kimentek rendet tenni, és azt hitték, hogy ez sikerült is, ám másnap a forradalmárok elfoglalták a rendőrséget. A megmozdulást csak nagyobb erővel tudták letörni.

Megtorlás és ártatlan áldozatok

December 11-én kihirdették a statáriális törvényt, amit megfélemlítés követett, sokakat megvertek, elhurcoltak.

December 17-én Gyulán, a rendőrség előtt tartottak tüntetést, amit szétvertek. Mány Erzsébet ezután szervezte meg a Gyulavári fiatalokat, akik megszerezték a határőrség fegyverkészletét, majd este 9-10 óra körül harcálláspontba helyezkedtek, hogy megvédjék Várit a pufajkásoktól. Az idősek azonban lebeszélték erről őket, és éjfélig visszaadták a fegyvereket.

A forradalom nagyjából a végéhez ért. A megyében később kivégezték Mány Erzsébetet és Farkas Mihályt, de a kommunisták Csanádapácán agyonverték Horváth Lajost, a helyi forradalmi bizottság vezetőjét is, akit egyébként az ügyészség elengedett. Verbális és valódi agresszió, újságcikkek is következtek a hatvanas évek elejéig, majd eljött a nagy csend időszaka.