Békésben edzett a rizsföldekre a sarkadi rádióamatőr

– Legutóbb márciusban, a felkészülési időszak közepén találkoztunk. Gondolta volna akkor, hogy első helyezést ér el a világversenyen?

– Márciusban még az sem volt biztos, hogy a repülőjegyet meg tudom váltani. Végül a sarkadi és a kecskeméti önkormányzat hozzájárulásával és önerővel sikerült megváltani a jegyet. Szeptember elsején utaztunk csapattársaimmal, s közel egy hetet töltöttünk Dél-Koreában, ahol összesen négy versenyszámban indultam a korosztályomban egyéniben és csapatban. A klasszikus URH-ban csapat 1. és egyéni 9., az RH számban csapat 3. és egyéni 7., a gyorsaságiban egyéni 7. és a foxoringben egyéni 28. lettem. Utóbbiban viszont nem a 60-asok között, hanem az 50-es korosztályban tudtam nevezni.

– Négy verseny egy hét alatt. Az utazást is beleszámolva ez azt jelenti, hogy minden napra jutott egy?

– Igen. Egymást követő napokon, eltérő pályákon voltak a versenyek. Tudtam jól, hogy mi vár rám abban az esetben, ha kijutok, ezért az elmúlt fél évben erőnléti edzéseket iktattam be munka előtt vagy után hétköznaponként. Hetente minimum három napon jártam futni a Fekete-Körös partjára, a szombatokat és a vasárnapokat pedig versenyzéssel töltöttem.

– A dél-koreai terepviszonyok elég eltérőek a Fekete-Körös vidékéhez képest. Hogyan birkózott meg a különbségekkel?

– A legnehezebb terep a RH, azaz a rövidhullámú versenyszámban várt ránk. Teraszosan megművelt rizstelepekkel és néhol áthatolhatatlan bambuszcsoporttal volt tele a kijelölt völgy, ezek miatt kizárólag az úton lehetett haladni, rövidítésre egy-két helyen volt lehetőség. Ami nagyon meglepő volt, és amivel futás közben találkoztunk: Dél-Koreában nincsenek temetők, legalábbis vidéken, az emberek az erdőkben alakítják ki a sírhelyeket. Futás közben botlottunk ezekbe bele, ugyanis a sírkövek megközelítésére ösvényeket alakítanak ki. Mi ezeken a csapásokon tudtunk olykor másodperceket, perceket lefaragni az időnkből.

– Jutott idő ország- vagy városnézésre is?

– Sikerült eljutni a két Koreát elválasztó, szigorúan védett demarkációs vonalhoz. Elég nyomasztó volt a Japán-tenger partján a vízig lenyúló szögesdrót látványa. Ahhoz, hogy elérjünk odáig, három ellenőrzőponton mentünk át, és rengeteg papírt fel kellett mutatnunk. Fényképezni tilos volt az úton, csak a zónában vehettük elő a gépeket. Két múzeumot is meglátogattunk, melyekben a háborúval kapcsolatos tárgyakat állították ki. Szokcsó ettől a ponttól harminc kilométerre feküdt, mégis volt olyan este, amikor többször hallottam különböző, nagyobb horderejű fegyverek hangját.

– Érzékelt ezenfelül még valamit a két ország formális hadban állásából?

– Nem. A lövéseken kívül semmi mást, Dél-Korea csodálatos ország. Már akkor elámultam, amikor lefelé ereszkedett a repülő a tíz és fél órás út után. A félsziget mellett felbukkanó kis szigetek, mint gyöngyök csillogtak a tenger vizén. A landolást követően sem csalódtam: nagyon kedvesek és higgadtak az emberek, állandóan mosolyognak, bólintással üdvözölnek mindenkit, fölöttébb szorgalmasak és kiválóan beszélnek angolul; bárhová mentünk, szót értettünk a helyiekkel. Rendezett környezetben élnek, az utcán minden kis szegletet kihasználnak, parkosítanak, nem láttunk csavargókat és egyetlen úthibát sem az országban. Ellenben emeletes körforgalmakon, hatalmas alagútrendszereken mentünk át. Fantasztikusan fejlett a technológia, s jellemzően a saját termékeiket részesítik előnyben.

– A magyar és ázsiai konyha igazán különböző. Talált a szájízének való ételt?

– Nagyon finomakat ettünk. Kipróbáltam mindent, amit csak tudtam. A tengeri herkentyűk közül a polip lett a kedvencem, a csiga elment, de a kagyló elég rágós volt. Kínáltak csirkét is, de inkább az újdonságokat kerestem. Előfordult, hogy nem tudtam, mit eszem, de jellemzően ízletes ételeket szolgáltak fel.

Előzmény:

A dél-koreai rádiós tájékozódási világbajnokságra is készül