Már kisgyermekként is az óvónői pályára készült

– Miért ezt a szakmát választotta?

– Nagyon szeretem a gyerekeket, mindig is óvó néni szerettem volna lenni. Amikor a húgomat hordtam az óvodába (nyolc év van közöttünk), már akkor nagyon tetszett, amiket a csoportokba belátva tapasztaltam. Ekkor döntöttem el, hogy én is ezt az utat fogom választani.

– Hogyan indult a pályafutása?

– Középfokú óvodapedagógusi képzettségemet a tiszaföldvári Hajnóczy József Gimnázium és Óvónőképző Szakközépiskolában szereztem közel 40 évvel ezelőtt. A mai napig nagyon hasznosnak érzem, hogy nem főiskolára mentem először, mivel itt rendkívül magas óraszámban kaptunk gyakorlati képzést az akkori szakemberhiány miatt. A gyakorlóóvodában részletesen megtanulhattuk a módszertani ismereteket, olyan alapokat kaptunk, melyekre nagyon jól lehetett építeni a magasabb szakmai ismereteket. Ezután szereztem meg a diplomámat a Szarvasi Óvónő­képző Intézetben.

– Mik voltak eddig a meghatározó élményei az óvodapedagógiában?

– Meghatározó volt pályámon első munkahelyem Kisújszálláson, ahol hat évet töltöttem el. Ekkor nagyon magas volt a gyermeklétszám a csoportokban, a negyven főt is elérte. Itt nem volt idő a manapság előnyben részesített egyéni bánásmódra és fejlesztésre a nagy csoportlétszám miatt. Amikor lefektettük a gyerekeket, ki kellett pakolni az összes asztalt a szobából, csak így fért el a negyven ágy. Mégsem érzem úgy, hogy nehezebb lett volna, mint a mai húsz-huszonöt létszámos csoportokkal, mert mások voltak a gyerekek, nem volt ennyi speciális igény, születési vagy családi probléma. Az óvodai módszertan is más volt, emlékszem, hogy csak iskolakezdés előtt pár hónappal szűrtük a gyermekeket, mehet-e iskolába vagy sem. Az azóta eltelt harmincnyolc év alatt nagyon sokat fejlődött az óvodapedagógia. Korszerűbb eszközöket, módszereket kíván a megváltozott és rohanó világban a kisgyermekek sikeres nevelése. Következő munkahelyemen, a Szarvasi Óvónőképző­ ­Intézet Gyakorló Óvodájában más irányú tapasztalatokhoz jutottam. Az óvodapedagógus-hallgatók képzésében gyakorlatvezetőként vettem részt három évig. A következő három évben Békéscsabán a többségében roma gyermekeket foglalkoztató Hajnal utcai óvodában dolgoztam. Itt sokat tanultam a tapintatos közlésmódról, a másság elfogadásáról és a hátrányos helyzetű gyermekek neveléséről. Jelenlegi munkahelyemen, a Békéscsabai Lencsési Óvodában huszonhárom éve dolgozom, hat éve, a közoktatási­ szakvizsga megszerzése óta vezetőhelyettesként is. Ezt a feladatot úgy, mint a gyermekcsoportom nevelését és tanítását is igyekszem maximális odaadással végezni. Tavaly októberben mesterpedagógus lettem, ami feljogosít arra, hogy szaktanácsadást végezzek, illetve elnyertem a 2017-es év Békéscsaba Kiváló Pedagógusa címet is, ami szintén nagy büszkeséggel töltött el.

– Milyen kihívásokkal szembesült a munkája során?

– Intézményünk 1996-ban, Békéscsabán elsőként felvállalta a mozgássérült, később az egyéb érzékszervi sérült gyermekek nevelését, melyhez a személyi és tárgyi feltételeket csak lassanként teremtettük meg. Én is kaptam a csoportomba egy mozgássérült gyermeket, akihez akkoriban még nem kaptunk pedagógiai asszisztensi segítséget. Mindennap a levegőzéshez az emeletről ölben vittem le az udvarra, ami nem volt a többi óvónői feladat mellett könnyű, de az elhivatottság és a szív átsegített mindenen, hiszen láttuk, ettől ő jól érzi magát, több lesz és fejlődik. A későbbiekben ez irányban is képeztem magam, a gyógypedagógiai és speciális pedagógiai ismereteket sajátítottam el. Ez a megszerzett tudás olyan eszközt adott a kezembe és olyan képességek fejlődtek ki bennem, melyek azóta is segítik a csoportomban végzett munkámat. Szakmai tudásom folyamatos bővítése fontos számomra, ennek érdekében sokféle képzésen részt vettem. Nagy álmom volt például, hogy a néptánccal közelebbről is megismerkedjek, képezzem magam és tanítsam. Erre két éve nyílt lehetőségem, részt vettem kolléganőmmel egy felnőttoktatáson, ahol megtanultam a tánclépéseket, a népi stílusokat, hozzá az elméletet és népi játékokat, így néptánctanítással bővült a művészeti nevelés óvodánkban.

– Mit tanácsolna azoknak, akik az óvodapedagógiát választják hivatásuknak?

– Fontosnak érzem az önképzést és a folyamatos fejlődést. A mai világban sok speciális pedagógiai szükségletet igénylő kisgyermek nevelkedik, ugyanakkor nagyon okosak, nyitottak. Éppen ezért a legkorszerűbb módszerekkel, eszközökkel kell nevelnünk és tanítanunk az óvodásokat. Nagy felelőssége van az óvodapedagógusnak, hiszen az óvodáskor a legintenzívebb időszak, ilyenkor formálható igazán a személyiség. Fontos a jó alapok lerakása, amire az iskola jól tud építeni.

Névjegy

Ibos Gyuláné 1960-ban Sajószentpéteren született. Az általános iskola alsó tagozatára­ szülővárosában járt. 1971-ben Kisújszállásra költözött családjával, itt élt felnőttkoráig.­ 1995-ben ment férjhez Ibos Gyulához, ekkor költözött Szarvasra, majd három év elteltével Békéscsabára, jelen­legi lakhelyére. 1988-ban megszülettek ikergyermekei, Anna és Csaba. Az óvónő első­sorban a hivatásának él, de szabadidejében szívesen jár színházba, sportol és kirándul.

Fotó: Imre György