Az izraeli sportolók elleni véres merénylet után a legpesszimistábbaknak még az is eszébe jutott, hogy félbeszakad az olimpia. Bár a tragédia, melyben több sportoló és edző is meghalt, sötét árnyékként végig ott lebegett, az ötkarikás játékok folytatódtak, s az első aranyérmet éppen egy magyar sportoló, Gedó György harcolta ki.
— A dobogón különleges érzések kavarogtak bennem. A történtek miatt mélységes szomorúságot éreztem, ugyanakkor hatalmas boldogságot is, miután a döntőben négy—egyre legyőztem észak-koreai ellenfelemet, és hogy egyáltalán: nem kellett idő előtt hazautaznom — mondja még mindig meghatottan az 58 éves bajnok.
Egy időben elterjedt, hogy eladta a müncheni arany medálját. Egy amerikai üzletember 300 ezer eurót is kínált neki.
— Ez a hír Bocsák Miklós: „Hogyan élnek az olimpiai bajnokok?” című könyvében jelent meg. Tudnék mondani néhány bajnokot, akik eladták a medáljukat, de én nem válnék meg tőle soha.
Majd húsz évvel ezelőtt nagy visszhangot váltott ki Gedó György budapesti „akciója”.
— A rendszerváltás idején azért mentem le cipőt pucolni a Hősök terére, hogy felhívjam a figyelmet az értékeinkre, a nagy sportolóinkra, akiket anyagilag bizony nem kellően becsültek meg. Talán ennek is köszönhető, hogy később a parlament megszavazta az olimpiai bajnokok és helyezettek életjáradékát.
A montreali nyári játékokokon már belekóstolt az edzősködésbe is, több évig a Vasas vezetőedzőjeként dolgozott. Edzőként a legszívesebben mégis a kilencvenes évek elején Egerben eltöltött időszakra gondol vissza.
— Közös erővel hoztuk rendbe a bázisunkat, nem kevesebb, mint nyolcvan gyerekkel foglalkoztam. Sajnos, egy rossz mozdulat miatt két csigolyám is megsérült, és jó időre tolószékbe kényszerültem. Ez gyakorlatilag kettétörte edzői pályafutásomat. Ma sem unatkozom, edzésterveket, szakmai programokat készítek, járok Újpestre, Óbudára, ha kell vidékre — mondja.
A mai magyar ökölvívóéletben dolgozókról időről időre erősen kritikus véleményt formál.
— A bunyó mindig is technikai sportág volt, a nyolcvanas évektől kezdve csak futkosnak a bunyósok, menekülnek az ütések elől. Megváltozott a jellege, a stílusa. Szegény nevelőedzőm, a legendás Adler Zsigmond — aki nemcsak a sportra, hanem az életre is nevelt bennünket — idején teljesen más stílusra oktattak bennünket. Mi még „bukósisak” nélkül léptünk a ringbe, Kovács István és társai már fejvédőben nőttek fel. A vezetőkkel kapcsolatban csak annyit, nem őket akarom bántani, de az határozottan bosszant, hogy az ökölvívást is túlságosan az anyagiasság jellemzi, s ez nagyon nem tesz jót a sportágnak — jegyzi meg. A jelenkor amatőr bunyósairól alig merem kérdezni, az éppen beszélgetésünk idején kezdődő chicagói világbajnokság magyar esélyeiről nem is szívesen szól.
— Várjuk meg, míg befejeződik a vébé. Az az igazság, hogy kevés esélyt látok arra, hogy bárki is feljut a dobogóra — mondja szűkszavúan.
Gedó Györgyöt egri balesete után két esztendővel, 1996-ban újabb csapás érte, elvesztette szeretett feleségét, egyedül maradt két kisgyermekével.
— A fiam négy és fél, a lányom ötéves volt akkor. Nehéz, nélkülözésektől sem mentes időszakot kellett túlélnünk. A kislányom ma már kereskedelmi iskolába jár, a fiam szakácsnak tanul. Büszke vagyok rájuk, és most már jól érzem magam a bőrömben.
Amikor gyerekkorára terelődik a szó, felcsillan a szeme: alig várom már, hogy lemenjek egykori klubtársamhoz, nagyszerű barátomhoz, Kesjár Misihez. Tervezünk egy téli disznóvágást. Békéscsaba kitörölhetetlen szelete az életemnek, ha szóba kerül a város, mindig erős nosztalgiát érzek iránta.
