– Látom, még most is a keddi mérkőzés hatása alatt áll. Tudott egyáltalán aludni?
– Nehezen jött álom a szememre, az biztos. Egy olyan év végén lettünk bronzérmesek a budapesti TF ellen, amikor már nem lehetett sorainkban a két légiós, Medics, Vargas, illetve Fésüs Zsóka. Olyan fiatalok kerültek a helyükre, mint a tizenhatodik évét nemrég betöltő Gerendeli Dóra, vagy Pap Dorka, s egy, miskolci csapatában nem meghatározó játékost igazoltunk, Leidgeb Noémi személyében. Kicserélődött a csapat, ráadásul kapitányunk, a huszonhárom évével rangidős Soós Nikolett komoly műtétje miatt csak később kapcsolódhatott be a munkába.
– Honnan a röplabda iránti szeretet?
– Gyerekkoromban, Dévaványán volt egy komoly műtétem, s akkor eldőlt, nem lehetek élsportoló. Volt bennem egyfajta dac, focizgattam, kézilabdáztam és pingpongoztam is. Mindent sportot imádtam, hetedikesként már rendszeres vásárlója voltam az országos sportnapilapnak. A középiskolába bekerülve kerültem kapcsolatba a röplabdával, amit nagyon megszerettem. Tizennyolc évesen alapfokú edzői papírt szereztem és megkerestem a Békéscsabai Főiskola DSE-t, hogy szívesen foglalkoznék egy csoporttal. Kipróbáltak, közben jártam a TF-re is, de autodidakta módon képeztem magam, bújtam a szakirodalmat.
Egy alkalommal lemondott az NB II-es felnőttcsapat edzője, s megkértek, edzzem a csapatot. A lányoknak annyira tetszett a foglalkozás, hogy az utolsó három meccsre a kispadra is leültem. Bronzérmesek lettünk, majd – mivel nem hoztak más edzőt –, megkértek, vállaljam el egy évre a munkát. Két évet akartam, NB I-es célokkal. Mindez már az első esztendőben sikerült. Kazár, Buzássy, Somogyvári, Kolárovszki játszottak az akkori csapatban. A csapat NB I-esként megszűnt, majd 2000-ben megalapítottuk a Békéscsabai RSE-t és az utánpótlásra építve az NB II-ben indultunk. 2006. október 8-án, a Miskolci EAFC ellen volt az első bajnokink.
– Többször volt része csapatépítésben, mi jelenti a nehézséget és a szépséget ebben a munkában?
– Ahhoz, hogy igazán jó csapatunk legyen, nem elég csak saját nevelésű játékosokra alapozni, de ilyen kis pénzből működő klubnak nehéz a fővárosból bárkit is idecsábítani. Kicsi a játékoskeretünk, s amikor Pallag Ági és Molcsányi Rita is a felkészülés idején négy hetet a felnőtt válogatottal töltött, megéreztük a hiányukat. A szépsége? Amikor egy fiatalnak labdát adunk a kezébe, megtanítjuk röplabdázni, látni miként lesz kész játékos belőle, megtalálni az erényeit, nos, ez nemes, szép feladat.
– Ritkán halljuk kiabálni, pedig hullámvölgyek idején elkelne a hangos szó.
– Nem vagyok kiabálós típus, nem vagyok ennek híve. Ha üvöltöznék, az lehet, hogy az egyik játékosnál bejönne, de a másiknál nem biztos. Abban hiszek, hogy valaki azért játszik, mert jobb röplabdázóvá szeretne válni és ezért kényszerítő eszköz nélkül is mindent megtesz.
– Milyen típusú játékosokkal dolgozik a legszívesebben?
– Akik alázatosan, tisztességesen állnak a röplabdához, mindent megtesznek a csapatért.
– Civil foglalkozása is erősen kötődik a sporthoz.
– A különböző bajnokságokban évente mintegy kétezer mérkőzés lebonyolításáért felelek. Diák- és szabadidőssport szervezése a feladatom, amit nagyon szeretek csinálni. Örülök, hogy életem során eddig mindig olyat csinálhattam, amit szeretek.
– Jut ideje hobbira, családra?
– Kevés, de ha igen akkor leginkább kerékpárra ülök, kimegyek a természetbe és fotózom. Dévaványán szembe jött velem egy túzok és lekattintottam. A képem díjat is nyert egy fotópályázaton. Moziba is szívesen megyek, most már lesz is rá időm, hogy megnézzek egy-két akciófilmet, vagy komédiát. Nem tettem le a családalapításról, jelenleg az édesanyám, a húgom és a két kisfia jelentik ezt, a fiúk a TF-meccsen is kint szurkoltak.
