Büszke a sok meccsre és a rengeteg serlegre a csabai, kiváló pedagógus

– Futball vagy kézilabda?

– Is-is. A focisták osztályfőnöke voltam 16 évig, a kézilabdát pedig tömegsport-szinten viszem, előbb a lányoknak, most pedig a fiúknak. A kézilabda azért közelebb áll hozzám, mégis inkább női sportág, mint a labdarúgás.

– Egyből igent mondott, amikor felkérték, hogy legyen az induló speciális futballosztály osztályfőnöke?

– Igen, rögtön. Akkor jöttem vissza két gyermekem után gyesről. Attól kezdve 16 éven át folyamatosan focistákkal foglalkoztam, osztályfőnökként és testnevelőként. Igyekeztünk megmutatni a fiataloknak az edzőkollégákkal összedolgozva, hogy a tanulás és a sport megfér egymás mellett.

– Tényleg megférnek egymás mellett?

– Meg. Csak sok lemondással jár a gyerekek részéről, és nagyon kell akarni. Azt próbáltuk tudatosítani bennük, hogy egyszer véget ér a sportkarrier, de az élet utána is folytatódik, és akkor is kell csinálni valamit. A nagy többség megfogadta a tanácsokat, és azokból vált komoly sportoló, akik tudták együtt csinálni a sportot és a tanulást.

– A futball mellett közben beindult a kézilabda is.

– Mindig a csapatsportágak felé húzott a szívem, és szükségük volt a lányoknak is valamire, így indult a kézilabda. Mostanra változott a helyzet, a lányoknak megy a röplabda, a fiúknak pedig a foci mellett a kézilabda. Az a fontos, hogy szeressék meg a sportot, hogy legyenek képesek lemondani másról a sport javára, hogy legyenek csapatemberek. Sok gyerek máshol nem tud kiteljesedni, itt viszont igen, és ez mindig sikerélményt ad egy pedagógusnak is. Nem biztos, hogy mindenki élsportoló lesz, és nem is kell, hogy az legyen. De tudok sok volt diákról, akik a mai napig játszanak valahol, például megyei szinten, és nagyon jó, hogy sikerült velük megszerettetni a sportot.

– Vannak emlékezetes sztorik?

– Inkább élmények, a rengeteg mérkőzés és a sok győzelem. Jártuk az országot, de sokat mentünk külföldre is a focistákkal, voltunk Párizsban, egy London melletti kisvárosban is, és én mindig elkísértem a gyerekeket osztályfőnökként, fontos volt, hogy a sok fiú mellett legyen egy nő is. Aztán, 16 év után már nem vállaltam osztályfőnökséget, mert akkor már igazgatóhelyettes is voltam, de a kézilabda megmaradt – előbb a lányoknak, most pedig, ahogy mondtam, a fiúknak.

– Edző is lehetett volna. Mi vitte a pedagógusi pályára?

– Sose voltak edzői ambícióim. A pedagógusi hivatás közelebb állt hozzám. Én is sportoltam, és mindig arra vágytam, hogy olyan gyerekek között lehessek, akik szeretek a sportot. Bár a Belvárosi DSK-nál, amelynek utánpótlását biztosítja az intézmény, edzőként szereplek, én pedagógusnak tartom magam. Amikor alsós voltam, tanító, amikor felsős, akkor már tanár szerettem volna lenni, pedig a családban előttem senki sem volt pedagógus.

– Mi a hitvallása?

– Nagyon kell szeretni a gyerekeket és a munkát. Nem elég csak bejárni, annál több kell. Fontos, hogy a nap végén leülök, átgondolom, hogy milyen jó dolog történt azon a napon az esetleges rosszak mellett, és csak azt viszem haza. És akkor másnap is szívesen jövök dolgozni.

Negyven éve tanít a Madách utcában

A Madách utcában volt gyakorlaton is, majd a diploma megszerzését követően az Erzsébethelyi Általános Iskolában helyezkedett el orosz-testnevelés szakosként 1982-ben Árendás Istvánné Sipiczki Margit. Azóta, tehát immár negyven éve egy helyen tanítja, neveli a fiatalokat, időközben elvégezte az angol szakot is, valamint több mint húsz éve igazgatóhelyettes. Meglepődött, és örömmel fogadta a hírt, hogy kiérdemelte a Békéscsaba Kiváló Pedagógusa címet. Azt mondta: azt tette, amit szeret, és a visszajelzések alapján megérte ezt a negyven évet így végigdolgozni.

Szabadidejében szeret a jaminai bányatavaknál sétálni, illetve kerékpározni a férjével közösen. A gyermekeik kirepültek a családi fészekből, amikor csak tehetik, meglátogatják őket. Sportrendezvényekre, női kézilabda- és röplabda-mérkőzésekre is szívesen jár, illetve a tévében ugyancsak megnézi a meccseket, ha volt tanítványai játszanak.