Atlétikai világbajnokság: kilenc nap csoda Budapesten

A világbajnokság idején 35 ezres Nemzeti Atlétikai Központ (az ideiglenes felső szint eltávolítása után később 15 ezresre csökken) mind a kilenc estén megtelt, sőt, de a délelőtti programok idején (szombaton Márton Anita súlylökő versenyére is nagyon sokan voltak kíváncsiak) is rengetegen biztatták az atlétika szuperhőseit.

A szervezésre szurkolói szempontból sem lehetett panasz, az önkéntesek kedvesek, segítőkészek voltak. Az ellenőrzések során a sokezredik emberre is úgy mosolyogtak, mint az első belépőre. Vasárnap este 7 óra körül 35 fokban hömpölygő, a stadionig kordonok között „vezetett” tömegben talán sokan elbizonytalanodtak, de mondhatni percek alatt mindenki bejutott a stadionba, ahol a már említett önkéntesek angyali türelemmel irányították a megfelelő szektorokba a szurkolókat.

Már egy órával a hivatalos program kezdete előtt fantasztikus volt a hangulat, a mellettünk ülő indiai szurkolók már ekkor úgy kiabáltak, mintha már kivonult volna a hozzájuk a két honfitárs kedvenc, a férfi gerelyhajítás favoritja, a későbbi világbajnok Neeraj Chopra és a végül ötödik K. Jena.

Ha hiányérzet lehetett bennünk, akkor talán csak az, hogy a zárónapi hét döntő során egyetlen magyarnak sem szurkolhattunk, bár a záróünnepségen láthattunk négy kiválóságot, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség (World Athletics) zászlajával kivonult a vébén emlékezetes pillanatokat, nagyszerű eredményt produkáló Krizsán Xéniát, Kozák Lucát, Halász Bencét és Molnár Attilát. Ide kapcsolódik: a magyar atléták amúgy minden dicséretet megérdemelnek, hiszen a hangulat, a stadion olyan motivációt adott nekik, hogy nagyon sokan életük legjobb eredményét jegyezték, kivívva a nem feltétlenül csak a dobogós helyezéseket értékelő szurkolók elismerését.

Káprázatos döntőknek lehettünk szemtanúi vasárnap: a gerelyhajítók csak úgy szórták a 85 méter fölötti, 90 közeli dobásokat, a magasugró hölgyeknél pedig óriási különversenyt vívott egymással a két 199 centis magasságig jutó ausztrál, az ezüstérmes Eleanor Patterson és a harmadik Nicola Olyslagers, de egyikük sem tudta legyőzni a 201 centit átugró 21 éves ukrán Jaroszlava Mahucsihot.

A célegyenesben vágott le őrült sprintet 800 méteren a kenyai Mary Moraa és 5000-en az önmagával mindig elégedetlen norvég zseni, Jakob Ingebrigsten. S hogy a végére is maradjon csattanó, arról az első napon 4x100-on bukó holland Femke Bol gondoskodott, aki a 4x400 m-es váltó utolsó embereként szélvészként viharzott el az utolsó egyenesben az addig előtte haladó jamaicai és brit futó mellett. Az atlétika szuperhősei rakéta gyorsasággal közlekedtek a Mondo borításon és a legjobbak nemzeti zászlóba burkolózva ünnepeltették önfeledten magukat.

A showhoz a maga módján a telitalálatnak bizonyuló kabalafigura, a korábban a bahamai Antonique Strachanra a „lihegőben” frászt hozó rackajuh, Youhuu is igyekezett hozzátenni. Az akadályfutók vizesárkában csónakázott, a versenypályán rollerrel száguldozott és a sportolókat biztatta. Amúgy különösen nagy teljesítmény volt a kabalát megjelenítő személytől, hogy a nagy kánikulában felvette a jelmezt.

Magyarország kihasználta azt a lehetőséget, hogy az előző két világbajnokság házigazdája, Doha (2019) és Eugene (2022) kapott némi kritikát a rendezés miatt. Sebastian Coe, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke a záróünnepségen elmondott rövid beszédében különlegesnek nevezte a budapesti vébét, elégedetten és boldogan távoznak a magyar fővárosból.

Így köszönt el vasárnap az a több mint 30 ezer szurkoló is, aki kilátogatott az ékszerdobozba, elégedetten és boldogan.