– A régi írógépén dolgozik vagy már megenyhült a számítógép iránt?
– A régi villanyírógépen, amire a mechanikust lecseréltem. Kézírással fogalmazok verset és monográfiát egyaránt. Ez 65 éves beidegződés, az írószerrel és a papírral való személyes kapcsolat nélkülözhetetlen számomra. Sokan azzal próbáltak meggyőzni, hogy a számítógépen könnyebb javítani. Csakhogy amelyik mondat végére én pontot teszek, abba többet nem javítok bele, azért vállalom a felelősséget, akár száz év múlva is.
– És hűséges a pipagyűjteményéhez is.
– Nagyapám pipázott, édesapám nem, ő más alkat volt. Jómagam a hatvanas évek végén vettem meg az első pipámat Kolozsváron. Szép lassan alakult a kapcsolatunk s lett idővel a munkaeszközöm. Máig két műszakban dolgozom délelőtt és délután. A munkakezdéskor mindig választok egyet a gyűjteményből, megtisztítom, megtömöm, ellenőrzöm, hogy jól szelel-e, majd rágyújtok. Ahogy megszívom, a jó dohány íze, illata körülvesz, a gondolataim pedig akkor már messze járnak. Mindegyik íróembernek megvan a munkához fűződő szokása, nekem ez.
– A Kiterion-díjjal tavaly a magas mércéhez, minőséghez való hűségét ismerték el. Soha nem érte kísértés?
– Soha. Nem tudtam irányított verseket írni, amiatt a költészetet majdnem két évtizedre félbe is hagytam, és teljesen a művészeti írásnak, kutatásnak és feldolgozásnak szenteltem az életem. Igyekszem olvasható szövegeket írni, hogy az emberek úgy forgassák, mint egy novellát vagy regényt. Ezzel együtt a művészeti könyv nem lektűr, nem fogy tömegesen. Örök elégedetlenségem: noha annyi energiát fektetek bele, hogy szakmailag hiteles, íróilag pedig olvasmányos legyen, az olvasottságom nem mérhető a szépírókéhoz. Ennek ellenére a mércémet soha nem engedtem le, mert ez azt jelentette volna, hogy nem írok igazat.
– A kortárs irodalmárok reneszánsz embernek tartják. Ez mennyire jelent magányosságot is?
– A költészetnek, művészettörténetnek és előadóművészetnek más a közönsége, általuk más-más emberekhez kerültem közel, szolgáltam őket, barátaimmá váltak. A magányosságot akkor érzem, amikor a világ alakulását vagy csak a saját közösségem jelenét szemlélve megszületik egy aggály vagy egy felismerés, amit nem tudok senkinek elmondani, mert a közelemben így nem gondolkozik más. Olyankor vagyok egyedül, amikor úgy érzem, hogy édes Istenem, mennyi energiám volna, hogy javítsak a dolgokon, de nem kérdeznek meg.
– Az új verseskötetének címe Hátra ne nézz! Ehhez is bátorság kell…
– Valóban, a címnek kettős értelme van, ne nézz hátra, mert csak a pusztulást látod. Mint közember, mint a nemzet kisebbségi részének polgára Erdélyben egész életemben veszteségeket könyveltem. S ott az ellenkezője: igenis nézz hátra, hogy tanuljon mindenki abból, ami volt, aminek margójára megírtam a verseket.
– Tanár úr az életét tette rá, hogy teremti és megmutatja a szépet. Miből táplálkozik ez az állhatatosság?
– Mondhatnám, hogy nyolcvanéves vagyok, mostantól csak sétálok, utazok, az unokáimmal foglalkozom, esetleg levelezek veletek barátaim. Nem tudom megtenni. Az ember a saját sorsának a rabja. Így születtem, komolyan veszem a képességeimet és a képességeim miatt kötelező feladataimat, s ebből nincs kilépés, csak a halál.
Élete történelemkönyv, izgalmas találkozásokkal
Banner Zoltán olyan időszakban alkot, immár több évtizede, ami a legtöbb fordulatot tartogatta. Az életéről izgalmas filmforgatókönyv készülhetne, a történelmi keretben krimi, romantika, s megannyi emlékezetes találkozás.
– Ebből a nyolcvan évből tényleg izgalmas mozi születhetne, igaz, ez nem horror- vagy szexfilm lenne, aminek nagyobb a vonzása mint egy Márai-szintű művészfilmnek. Amikor társaságban vagy az unokáimnak elmesélek egy-egy történetet, olykor felötlik bennem, hogy ezt csak én tudnám megírni.
A feleségem, akivel ebben az évben töltjük az ötvenedik házassági évfordulónkat, is erre biztat. De nincs rá időm. Az erdélyi és a Békés megyei művészet krónikásaként tudom, hogy hányan vannak, akikről ha nem írom meg a monográfiát, a világ soha nem tudja meg, hogy milyen művészek voltak. Ez annyira kötelez, hogy magamat szorítom háttérbe. Ha majd egyszer nagyon felbuzog bennem ez az életanyag, lehet, hogy fogom magam és azt mondom, várjatok művészek, most én jövök!
