Hosszú éveken át csibészkedett Orosházán

– Kiskunhalason a két bölcsőde mellett hét családi ­napközi működött 2000-ben. Ezeket meglátogatta a ­megszüntetett Könd utcai bölcsőde akkori vezetőjeként, és fantáziát látott a halasiak kezdeményezésében. Az akkori elhatározás jó döntésnek bizonyult?

– Én dolgozni akartam, a gyerekek hiányoztak, Orosháza-Szentetornyán lévő családi házunk pedig alkalmas volt a kicsik fogadásához. A házrészben lett átadó, fürdőszoba, étkező és ­játszószoba, speciálisan a gyerekek igényeihez alakítva. Soha nem kellett hirdetnem az eltelt 17,5 év alatt. Volt, hogy már pocaklakó korában tudtam, rám bízzák majd a megszülető, cseperedő kisbabát.

– Családias környezetet, differenciált, személyre ­szabott gondoskodást, sokoldalú készségfejlesztést biztosított. Szakmailag jól hangzik, de mit jelentett ez a mindennapokban?

– Játszottunk 17,5 éven át. Megtapasztaltuk a sárral kapura festést, a kutyákról ­való gondoskodást. Együtt figyeltük a rigók fészekrakását. A fákról szedtük a gyümölcsöt, magoztuk a cseresznyét. Veteményeztünk, majd az ebédünkhöz a borsóért kimentünk a kertbe. Közben énekeltünk. Ha megláttak a fán egy almát, már mondókáztak. Észrevétlenül megtörtént a természethez szoktatás is. Önállóságra tanítottuk őket, meghagyva a szabadság érzését, élményét. Törekedtünk arra, minél kevesebb legyen a tiltás. Ugyanakkor következetesen betartattuk velük az alapvető szabályokat. A Csibészkéből így kerültek óvodákba.

– Többes számban fogalmaz. Voltak segítői?

– Az egyik lányom zenepedagógus, angolul beszél, a másik német nyelven, mindkettőjüket bevontam a munkába kezdetben. A férjem is támogatott. Ambrus Antalné Zsuzsa néni 13 éven át volt a segítségem. Halála után Szakál Enikő érkezett a Csibészkébe, ő volt a helyettesítőm. Egyformán gondolkodtunk a türelemről, a szeretetről, a következetességről. Pannika, Zentai Jánosné pedig mindennap főzött nekünk itt, helyben.

– El tudott menni szabadságra a Csibészkéből?

– Papíron, néha. Vagy téli, nyári szünetekben. De nem éreztem a fáradtságot, hiszen játszottunk, nevettünk, sokat szerepeltünk, fejlődtünk.

– Érintetlen minden. Ahogy az utolsó csibészke korosztály hagyta. Milyen érzés ide belépni?

– Rengeteg emlék, élmény tör fel bennem. Nem lehet ezt egyik napról a másikra felszámolni. Olyan voltam én e majd’ húsz év alatt sok kis bölcsisnek, mint egy nagymama. Mostanában az én unokáim, akik 13, 9 és 6 évesek, veszik birtokukba a csoportszobát. Ha nálunk vannak, jókat játszunk itt.

– Miért döntött úgy, hogy befejezi, s bezárja a Csibészkét?

– Átalakították az eddigi rendszert, már nincsenek napközik, családi bölcsődék lettek. Amit egykor megálmodtam, azt megcsináltam. Sikeres tudtam lenni 17,5 éven át, a szakma és a családok is elfogadtak. Most, 63 évesen már nem akarom másként csinálni.

– Mi lesz a folytatásban? Ismerve temperamentumát, nem ül majd itthon, tétlenül.

– Lekerült a tábla a kapunkról. Lezárom az elmúlt évet, adminisztrálok és nosztalgiá­zok. Vannak terveim: virágkötészetet szeretnék tanulni. Izgat a foltvarrás. Az is lehet, az elmúlt évig oly’ népszerű Csibész-találkozókat még folytatom.

Farkasné Szverle Gizella 17,5 éven át „játszott”. A szerző felvétele

Névjegy

Farkasné Szverle Gizella Orosházán született, a Táncsics gimnáziumban érettségizett. 20 éven át az AKG Zrt. műszaki üzletkötőjeként dolgozott. Családi indíttatásból váltott: 1997 januárjától dolgozott az Egyesített Bölcsődék Intézményben; a Könd utcai bölcsődét azonban bezárták. 2000-ben az országban kilencedikként levizsgázott, s kapott tanúsítványt, ami feljogosította családi napközi működtetésére. ­Hobbija minden, ami kreatív, amihez kézügyesség és fantázia kell. Családját igyekszik tyúkanyóként összefogni. Mint minden másban, ebben is férje a segítője.