Begipszeljük?

Ambrus Judit. Hivatásos gyalogosgázoló, a kiskorú robogósokat kalasnyikovval kergető agresszív vezető. Kedvenc zenei stílusa a gótikus black metal hiphop és a folklorisztikus roma csujogatós techno.

Ő az orosházi Jimmy Hendrix imitátor.

Este néztem a Vészhelyzetet, teljesen véletlen volt. Bambultam ezerrel a sármos orvosok és kedves nővérkék utópisztikus világát mikor rám törtek kórházi emlékeim.
Egyszer orbitális nagyot estem még a gimiben, simán a padlóburkolat alá fúródtam vagy 40 méterrel. Kinyitottam a szemem és a Blaha Lujza téri metróaluljáróban találtam magam. Tehát nagyot estem. Nem tudtam felállni, úgyhogy első utam a barátságos és kedves emberek mekkájába, a kórházba vezetett. Vázolnám a helyzetet a közel másfél órás várakozás után: Ülök egy ajtó előtt az ambulancián, ahonnan röpke egy órája nem jött ki senki. A bokám négyszerese a megszokottnak és nem mozog. Szédülök. A mentősök betolnak tolószékben egy pasit, aki véres. Nagyon véres. Természetesen velem szemben kell leállítani és legalább 20 percen

Ismerős a rideg tekintete és az arckifejezése. Mintha egy SS-tisztet látnék...

keresztül ott hagyni, hátha kétszer elvérzik, mire végre észreveszi egy orvos. Ekkor már a vérnyomásom negatív tartományba lépett, csak kicsit voltam sík ideg. Végre nyílik az ajtó, és kijön a NŐVÉR. Ismerős a rideg tekintete és az arckifejezése. Mintha egy SS-tisztet látnék, csak fehér ruhában. Mi történt? - kérdezi. Elestem - hangzik elhaló hangon a válaszom. Felállok és hősiesen beugrálok a vizsgálóba, mint egy leszázalékolt bakkecske. Az orvosnál ugyanaz a tekintet, mintha szavak nélkül is csak azt mondaná: Takarodj innen! Ő is felteszi a kérdést: Mi történt? Hol fáj? Eltört? Egyszer-kétszer jól megcsavargatta a legkisebb érintésre is éktelenül fájó bokámat és elküld röntgenre, ahol a kedves (ő tényleg rendes volt) orvos nő újból csavar rajta néhányszor. A röntgen után újabb, közel egy órás várakozás. Nem tudom bent mit csinálnak ilyenkor. Talán Ballantine’s partit rendeznek - egyet fizet kettőt kap - közben Zámbó Árpyt hallgatnak és pogóznak. Még mindig az ajtó előtt ülök. Nyílik végre. Kezemben a leletekkel bekúszok a nővér mögött csendben a rendelőbe, mert még képes és megrúg, ha megszólalok. Az orvos kezébe kapja a röntgenképeket, rám néz megalázó tekintettel és közli a diagnózist. Nincs eltörve. Mi baja van? Mitől fáj? - förmed rám a kedves doktor úr. Én honnan tudjam, nem vagyok orvos!- csak ennyit mertem kinyögni. Pedig jobb lenne, ha az lenne! - fenyít rám a doki. Szóval ennyire intellektuel fejszerkezetem van, hogy belőlem akár egy orvost is ki lehet nézni! Végül is rögtön rájöttem magamtól, hogy ha nincs eltörve, akkor valami szalagszakadás lehet. Hoppá emberek! Ezt mind orvosi diploma nélkül! A doki továbbra is rám szegezi brutális tekintetét, a nővérről már ne is beszéljünk. Begipszeljem? - kérdi tőlem „Dr. Kartács Elvtárs”. Kicsit belassult a reakcióidőm, fel sem fogtam mit akar tőlem, mikor rögtön rávágja saját kérdésére a választ: Na jó, akkor begipszelem három hétre. Menjen ki a váróba, majd szólítom. Doktor bácsi, az édes mamával tessék otthon szórakozni - gondoltam magamban -, majd hihető, hogy csak úgy vaktában gipszelgetünk össze-vissza! Én leléptem.