BEOL

Hogy mindez használ vagy inkább árt a köztársasági elnöknek, azt nyilván csak az idő döntheti, tény azonban, hogy a jobboldali sajtó enyhén szólva is különös figurái közül ezúttal személyesen Stefka István, a Széles Gábor által birtokolt Magyar Hírlap főszerkesztője kelt Schmitt Pál védelmére. Az a Stefka István, aki vagy két évtizeddel ezelőtt, a rendszerváltás hajnalán a Pálfy G. István-féle Híradó és „A Hét” főszerkesztő-helyetteseként olyan látványosan és gyomorforgató módon nyalta az MDF-kormányok hátsóját, hogy a sajtószakma rövid idő után csak „csokornyekkendős bérborz”-ként emlegette. No, kérem szépen, ez a Stefka István gondolta most úgy, hogy a lapjában harcosan kiáll a köztársasági elnök mellett. Nem mennék most bele a hosszadalmas, nyelvileg és gondolatilag egyaránt zavaros dolgozat részletes elemzésébe (az írásban egyébként – akárcsak valami jobb falusi zsibvásárban – az ég világon minden megtalálható, a Kádár-korszaktól és a The New York Timestól kezdve egészen Konrád Györgyig, valamint Guy Verhofstadtig), annak két állítása mellett azonban aligha mehetünk el szó nélkül. Stefka ugyanis részint az mondja, a Schmitt elleni támadások nem csupán az opponens szakértő egyetemi tanárokat és a húsz évvel ezelőtti tudományos eljárást teszi nevetségessé, de lejáratja a köztársasági elnöki intézményrendszer tekintélyét is, másrészt pedig azt, hogy – és most szó szerint idézem a főszerkesztőt – „a politikával alig foglalkozók számára is világos, hogy a dr. Schmitt Pál köztársasági elnök ellen irányuló lejáratási kampány része annak a szocialista, liberális, nemzetközi pénzpolitikával átszőtt, jól szervezett támadásnak, amelynek a végső célja Magyarország végzetes meggyengítése, kiszolgáltatása”.

No, már most, hogy milyen zűrzavar uralkodhat Stefka István fejében, azt magam egyszerűen elképzelni sem tudom, ám az általa leírt gondolatokat nagyon súlyos ostobaságoknak tartom. Már önmagában az a megállapítás sem mindennapi hülyeségre vall, miszerint a plágiumsztori a köztársasági elnöki intézmény tekintélyét ássa alá (egyfelől ennek a tekintélynek senki nem ártott még annyit, mint a magyar helyesírás szabályaival kilátástalan küzdelmet folytató, a polgárok által Orbánék kifutófiújának tartott Schmitt, másrészt nem azok csorbítják a renomét, akik megkísérelnek tiszta vizet önteni a pohárba, hanem akik esetleg ellopták mások szellemi tulajdonát), ám mindez semmiség ahhoz az összeesküvés-elmélethez képest, amely a plágiumügyet Magyarország megtámadásával hozza összefüggésbe. És itt nem csupán az előbb idézett – a szocialisták, a liberálisok és a nemzetközi pénzvilág közös ármánykodását taglaló – kijelentésről van szó, hanem az olyan eszmefuttatásokról is, miszerint „a célkeresztben nem Schmitt Pál, hanem rajta keresztül Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya, valamint sok-sok százezer békemenetelő és a hazája sikeréért drukkoló több millió magyar ember áll”, illetve hogy „Schmitt Pált azért kell lehetetlenné tenni, mert az elmúlt két esztendőben tevékenyen közreműködött a magyarság identitástudatának megerősítésében és Magyarország függetlenségének a megerősítésében”. Nos, ha azt sejtettem is, hogy a jobboldalhoz köthető sajtó az első kábulatából felocsúdva megpróbálja a Fidesz és személyesen Orbán Viktor miniszterelnök számára is fölöttébb kínos Schmitt-ügyet más vágányra terelni, álmomban sem gondoltam volna, hogy akad valaki, aki nem restelli a köztársasági elnökkel kapcsolatos plágiumhistóriát tisztázni szándékozókat Magyarország ellenségeinek, sőt, hazaárulóknak kikiáltani. Ami természetesen sokkal egyszerűbb (meg persze, kockázatmentesebb), mint Schmittet ártatlannak nyilvánítani.