BEOL

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk...? – tréfálkozott Rákosi elvtárs a parasztokkal. – Jól vagyunk, jól vagyunk... – tréfálkoztak a parasztok Rákosi elvtárssal.

Nos, bár a világ minden kincséért sem szeretnék humort csinálni abból az „álruhás” látogatásból, amit Orbán Viktor miniszterelnök tett az elmúlt hét végén a nem is oly régen átadott budapesti, Aszódi úti hajléktalanszállón, ám nekem valahogy mégis a fentebbi, nagyon régi vicc jutott az eszembe azon tudósítások láttán-hallatán, amelyek a nem szokványos kormányfői vizitről szóltak, és amelyek végén mind a tévékészülékek előtt ülők, mind az újságolvasók elégedetten és megnyugvással vehették tudomásul azt a miniszterelnöki kijelentést, hogy tudniillik a szállón rend és biztonság van, balhé viszont nincs, továbbá, hogy „sokaknak éppen ennyi segítség kell az utolsó esélyhez”. No, már most, hogy Orbán Viktor vajon mit is ért „utolsó esélyen”, nem igazán tudom (az életben maradáshoz ugyanis egy tál étel és egy fűtött helyiség tényleg elegendő, de az újrakezdéshez igen kevés), ám magam a kormányfői villámvizitet az elmúlt időkben oly gyakran látott politikai pr-akciók közé sorolom. Arról nem beszélve, hogy a sztoriról hírt adó médiumok a Kádár-éra legszebb napjait idézték, amikor nemcsak azt mesélték el, hogy Orbán – afféle XXI. századi Mátyás királyként – minden előzetes értesítés és a testőrei nélkül, saját maga vezetve a mikrobuszát érkezett az Aszódi útra („Azt akartam, hogy ne tudjanak az érkezésemről, hogy minden épp olyan legyen, amilyen szokott” – mondta a sajtónak), de azt is, hogy látogatása során mind az ellátást, mind pedig a szobákat és a vizesblokkokat jó alaposan szemügyre vette, illetve, hogy igen hosszasan eldiskurált az épp az ebédjüket fogyasztó hajléktalanokkal, akiknek szinte a kanál is megállt a kezükben, amikor meglátták, milyen illusztris vendég érkezett hozzájuk.

Igen, jól hallották, egy nagyon gondosan megtervezett fellépésre utaltam, és korántsem véletlenül, meggyőződésem ugyanis, hogy Orbán látogatása – ostoba dumák ide vagy oda – annak a politikai pr-nak a része, amely az elmúlt esztendők folyamán nemhogy népszerűvé, de szinte mindenhatóvá vált, s amely a közéleti szereplők egy része szerint a még oly gyengécske politikusi teljesítményt is viszonylag könnyedén feledtetni tudja. És itt nem elsősorban arról van szó, hogy az ember egy „spontán”, nem a médiának  szánt eseményre nem csődíti oda a legnagyobb magyar bulvárlap fotósát, riporterét, no, és persze, a televíziós kamerákat – hanem szép csendben elbattyog a tetthelyre, és megnézi, amit akar –, mint inkább arról, hogy a „hadd lám, hogyan is élnek a hajléktalanok” fedőnevű akció kísértetiesen hajaz azokra a történetekre, amelyek a mindenkori miniszterelnök emberi nagyságát, ilyen-olyan erényeit domborították ki. Ugye, valamennyien jól  emlékszünk még azokra a könnyfakasztó históriákra, amelyek Gyurcsány Ferenc hihetetlenül meleg szívét és lenyűgöző bátorságát voltak hivatottak bemutatni (lásd a volt kormányfő lakásának környékén kódorgó kislányka megható esetét, esetleg azt a Szulák-show-t, ahol Gyurcsány arról vallott, hogy élete folyamán eddig már kétszer nézett szembe a halállal), amiként azt a Szijjártó-sajtótájékoztatót se feledtük el, ahol a Magyar Köztársaság Örökös Szóvivője azt fejtegette, hogy Orbán Viktor egyáltalán nem megy szabadságra, ugyanis „az ország újjászervezésének zökkenőmentessége érdekében” folyamatos munka szükségeltetik. Amely mesék ugyan egytől egyik nagyszerűen hangzanak, csakhát van egy komoly szépséghibájuk: nevezetesen, hogy a mind tapasztaltabbá és tapasztaltabbá váló választók egyre kevésbé dőlnek be ezeknek a buta és átlátszó parasztvakításoknak. Ezért azután utóbbiak nemcsak röhejesek, de kontraproduktívak is. Amitől persze, még holnap és holnapután is látni fogjuk azokat.