BEOL

A sors úgy hozta, hogy Szegeden született, ma is ott él és tanít, de békéscsabainak vallja magát. Itt nőtt fel és járt iskolába, kezdődött énekesi pályája, majd ahogyan annyi más tehetséges fiatal, másfelé indult tanulni, világot látni.

— Mindent a szüleimnek köszönhetek, nélkülük nem lennék az, aki ma vagyok — kezdi a művésznő mondandóját. — Mindhármunkat beírattak zeneiskolába. A nővérem zongorázott, én fuvoláztam, az öcsém csellózott, majd ütős lett, szintén végzett zenész. A nagyapám amatőr szinten zongorázott, hegedült, mi meg énekeltünk. Szép kis házi hangversenyek voltak! A szüleim jó szemmel észrevették, hogy van érzékünk, és a zenetanulás felé irányítottak. Már a 2-es iskolában ének-zene tagozatra jártam, kötelező volt a hangszer. Először furulyáztam, aztán fuvoláztam a konzervatóriumban. A kórusba már 7. osztályos koromban bekerültem. Akkor indult a konzervatórium, és Jóska bácsi hívott, beválogatott a leánykarba, szólista lettem — mesél Zita pályája elejéről. Komolyan énekelni a hangszeres képzés és a szolfézs szak után, érettségi előtt kezdett. Most magas szoprán, drámai szoprán akkor lesz, ha hozzáöregszik — mondják a szakemberek. Tréfásan megjegyzi: néha úgy érzi, már kezd öregedni...

A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriumának magánének szakán Berdál Valéria volt a mestere. Az egyetemi tagozaton énekművész—tanár diplomát szerzett, nyaranta kurzusokon csiszolta tudását. Bécsben az amerikai Walter C. Moore professzor képezte tovább, három év után dal, oratórium szakon diplomázott. A zenei képzés mellett olyan tárgyakat hallgatott, mint színpadra nevelés, stílusismeret. Németnyelv-tudása nélkül nem boldogult volna Bécsben, és az énekeseknek elengedhetetlen az olasz és az angol is.

Négy év után hazajött, megszületett kislánya. Bár előtte azt mondta, világéletében énekelni fog, mindig is énekelt, két évig új szerepben, anyaként kellett helyt állnia. Amikor Kinga 2 éves lett, elkezdett tanítani egy magán zeneiskolában, énekelt, koncertezett, nagy zenekarokkal turnézott, főleg a Szegedi Szimfonikusokkal, a Musica Parlantéval. 2004-ben született meg Péter, kisfiával már kevesebb időt töltött otthon. Férje kürtös a szimfonikus zenekarban, s ezt rendben találják a gyerekek. A mama viszont hagyja abba, ne énekeljen, legyen otthon vele! — mondja a kisfia.

A szegedi egyetem gyakorlóiskolájában, a Vántus István Zeneművészeti Szakközépiskolában két éve magánének szakon tanít. Közben továbbra is koncertezik, dalesteken énekel. A művészi pályát a családdal nehéz összehangolni, főleg így, hogy a férje sem civil, a szülők távol laknak, rokonok nincsenek Szegeden.

Kinga lánya két éve fuvolázik, táncol, énekel, tehetséges.
— Otthon rajtam kívül mindenki énekel. A gyerekek, a férjem is folyton dudorászik, de én nem, mert engem pihentet a csend — mondja Zita. 
A tanításhoz is sok idő kell, irodalmat keres a gyerekeknek, hogy érdekes témákat tudjon felvetni, tanít kötelező tárgyakat is, oda zenéket válogat. Nagy kottatárat gyűjtött mára össze, főleg a zenehallgatás jelenti a felkészülést az órákra, de utánanéz például koroknak, jelmezeknek is.

Meggyőződése, hogy a gyerekeket művészi pályára engedni nagy felelősség. Mivel indítja útra az ifjú tehetségeket?
— Bevallom, megpróbálom inkább lebeszélni, elrettenteni a növendékeket, mert nagyon nehéz ez a pálya. Hogy valaki tehetséges, az egy dolog, talán 20 százalék, ami nagyon kevés. A többi 80 százalék a rengeteg munka, gyakorlás, az, hogy a tehetséget minőségre hozza fel valaki. A szerencse megint egészen más kategória; ötven százalék, hogy a fiatal találkozik-e valakivel, jó helyen van-e jó időben. A siker általában csak hosszú idő után jelentkezne, de addigra sokan feladják.

Magyarország egykor zenei és zeneoktatási nagyhatalom volt, zenei nagyhatalom talán még vagyunk Zita szerint, de az oktatás egyre inkább csúszik lefelé. Sokat beszélgetnek erről otthon is a férjével, aki tanít a főiskolán, doktori munkáján dolgozik.

— Emlékszem, Jóska bácsi sokszor az asztalra csapott: így kell lenni, oda kell figyelni, és kész! Akkor azt hittük, túlzás, nem értettük, miért. De elfogadtuk, kell és kész, húztuk az igát, csináltuk a dolgunkat. Most a fáradozást el akarják kerülni, nem vállalják a fiatal énekesek. Inkább kicsit szebb leszek, vagy mutatósabb, majd a látvány... S akkor nem olyan érdekes, ha hibás, hamis az ének, azt hiszik. De tévednek. Ha valaki hatvanévesen is énekelni akar, az biztos alapokra építsen és állandóan képezze magát! S nem szabad mindent elvállalni, ami ellen megintcsak dolgozik az idő, mert a mai fiatal énekesek sokat akarnak keresni. Ha a fiatal egy szerepre azt mondja, korai, azonnal ott a válasz: van más. Ha elvállalja, lehet, soha többet nem hívják újra. Nem szabad elvárni, hogy már a húszéves képzetten színpadon álljon és mindent tudjon, ne is kelljen tanítani — érvel Zita.

Úgy látja, az a baj, hogy itthon nem tartottuk meg a zeneiskolák rendszerét, ahová elvitték a szülők a gyerekeket. Nem kell, hogy minden zeneiskolás zenész legyen, de aki egyszer megtanulta, hogyan kell a hangszerrel bánni, abból kicsalni a hangot, egész életében igényli, szereti majd a zenét. A zenészekre is igaz, hogy sok tehetség külföldre megy, mert ott jobban megbecsülik szakmailag, anyagilag.

— Akik azt hiszik, kiállni csak annyi, hogy fogom a kottáimat és megyek, tévednek! A színpad mögött rengeteg a munkaóra, készülés, amit sokan nem vállalnak.

Otthon legfeljebb gyerekhangon énekel, altatókat, dalokat. Skálázásra naponta 15—20 perc elég, hogy a hang, a levegő a helyén legyen, minden jól működjön.

— A férjem mindig nevet, amikor mondom: ha koncertre készülök, fejben gyakorolok, mert bennem járkálnak a darabok. Naponta több órát nem gyakorolok, de állandóan foglalkozom a zenével. Könnyű helyzetben vagyok, mert a zene, a hangok itt vannak bent — mondja mosolyogva. — Így aztán semmi extrát nem kell csinálnom a hangommal, csak arra vigyázok, hogy szép fényes maradjon.

Régi bölcsesség, hogy akkor csendül fel a zene, amikor elfogy a szó; ezzel beszélgető partnerem is egyetért.
— Az életben sok olyan dolog van, amit nem tudunk vagy nem akarunk elmondani. Talán jobb is, ha hallgatunk róla. Ilyenkor segít a zene, a legtragikusabb és a legvidámabb pillanatokban nem hagy magunkra, nagyon jól jön a muzsika. Nekem boldogság, ha énekelhetek, és főleg, ha ezzel másoknak is örömöt szerzek.