BEOL

— Egy sportoló — legtöbbször legalábbis így van — életében egyszer rendeznek búcsúmérkőzést. Milyen érzéssel készül a Dübögő-kupára?
— Nekem a nap huszonnégy órája ki van töltve, nem foglalkozom többet ezzel a találkozóval, mint a korábbiakkal. Természetesen komolyan veszem, hiszen szeretnék szépen búcsúzni, és nem azt az érzést hagyni a szurkolókban, hogy „na, jó, hogy ez az ember végre abbahagyja az egészet”.

— Miért döntött úgy, hogy nincs tovább, vége?
— Amióta megnősültem, és 2008. december 12-én megszületett Hanna, a kislányom, azóta már nem elsődlegesen a sport játssza a főszerepet az életemben. Tudatosan építettem a civil életemet is, először a gerendási polgármesteri hivatalban, majd rövid ideig egy multinál, később a tíz település ügyeit összefogó orosházi kistérség irodavezetőjeként dolgoztam, tavaly január óta pedig a Békés Megyei Rendőr-főkapitányságon rendőrzászlósként teljesítek szolgálatot. A döntésembe nyilván belejátszik az is, hogy meguntam a mérkőzésszervezőknek való kiszolgáltatottságot. A sport rengeteg időt elrabolt tőlem. Májusban meghívtak egy magyar—horvát K-1-es válogatott csapattalálkozóra, ahol sajnos rám számoltak és kikaptam. Az sem esett jól, hogy a sportvezetők ezután indokolatlan kritikákat fogalmaztak meg velem kapcsolatban.

— Ahhoz, hogy kick-box számtalan műfajában, thai-boxban és a K-1-ben is rengeteg nemzetközi sikert érjen el, bizony hosszú út vezetett.
— Édesanyám párbajtőrözőként, édesapám sportlövőként, három bátyám kézilabdázóként sportolt jó színvonalon, én sem maradhattam ki a sorból. Anyukám vitt el Gerendáson egy kick-box tanfolyamra, amely szinte azonnal meg is szűnt. Nem akartam abbahagyni, ezért átjártam Csorvásra, ahol Mellár Zoltán és Dzurek Tibor kezei alatt edzettem. Gimnáziumi tanulmányaim idején, tizenhét évesen kezdtem átjárni Békésre, ahol Szabó Sándor irányította a felkészülésemet. Közben versenyeztem a Gyulai Shidokan Karate és Thai-box Klubban is.

— A küzdősport veszélyes „nagyüzem”, soha nem félt a sérüléstől?
— Bosznia-Hercegovinában egyszer hármas törést szenvedtem, egy alkalommal pedig egy műtét során a kulcscsontomat rövidítették meg. A következő hónapban már folytattam a felkészülést. Amúgy csak kívülről látszik úgy, hogy a ringben két ember üti-vágja egymást. Ez csak részben igaz. Egy csata arról szól, hogy miként lehet némi furmánnyal kicselezni az ellenfelet. Az igaz, hogy minden fejben dől el, csak az nem mindegy, hogy milyen ütemben, milyen tempóban ütöd meg a másikat.

— Melyik az a mérkőzés, amelyikre a legszívesebben visszaemlékszik?
— A legnagyobb thai-box meccsemet egy jónevű cseh bajnok, Petr Ondrus ellen vívtam 2009-ben, akkor éreztem magam a legjobb formában.

— Az akkor a világ legjobbjának tartott holland Melvin Manhoef elleni találkozó akár mérföldkő is lehetett volna pályafutásában.
— Muhammad Ali mondta, hogy mindenkinek van egy terve, amíg le nem ütik. Nekem is volt, de 2009 augusztusában a budapesti Papp László Sportarénában rendezett K-1-es csata harmadik menetében kaptam egy térdest, majd később véget ért a mérkőzés. Ha akkor nyerek, lehet, hogy más irányt vesz a pályafutásom.

— Személyügyi és humánszervezői diplomával a zsebében több területen is dolgozott, de talán a mostani munkája tűnik a legtesthezállóbbnak.
— A rendőrségen sportfőelőadóként kezdtem, majd a hivatásos állomány fizikai felmérése, képzésszervezése lett a feladatom, tavaly októberben aztán felszereltem.

— A munka mellett jut-e elég ideje a családjára?
— Igyekszem minden időmet a családomra szentelni, elkísérni Hannát a játszótérre, felolvasni neki az esti mesét, igyekszem apaként is helytállni.

— Mit jelent önnek Gerendás?
— A sok negatív hír ellenére a nyugalom szigetét. Bánom, hogy el kellett költöznöm, de az előrébb lépés érdekében ezt kellett tennem.

— Elégedett ember?
— Elégedett. Ha újra kellene kezdenem az életemet, akkor sem csinálnék semmit sem másként. Van egy szép, szerető feleségem, gyermekem, munkahelyem. Igen, elégedett vagyok.