BEOL

— Szereti a veszélyes helyzeteket?
— Nem. Nem is hiszem, hogy bárki szereti. Furcsa kettősség ez, hiszen ennek ellenére munkatársaimmal együtt az a feladatunk, hogy veszélyhelyzetekben dolgozzunk, segítsünk azokon, akik bajba kerültek. Kettősség az is, hogy bár a katasztrófákat nem, a munkámat nagyon szeretem. Hitvallásom: felkészültség, tudás, szív, elhivatottság. Ez az, ami előre visz.

— Legutóbb a Hernád és a Bódva áradásakor vett részt az árvízi védekezésben a Körös Mentőcsoporttal. Az ott végzett munkáját Orbán Viktor miniszterelnök elismerő oklevéllel köszönte meg. Augusztus 20-án Hende Csaba honvédelmi miniszter kiemelkedő munkájáért a Szolgálati Érdemjel arany fokozatát adományozta Önnek. Mit szólt az elismerésekhez?
— Jólesett, de úgy gondolom, ez nemcsak személy szerint nekem, hanem a kollégáimnak is szól. Persze, nem a köszönetért és a dicsőségért dolgozom, dolgozunk. Végzem a munkám, teszem a dolgom, amire munkatársaimmal együtt felesküdtem.
 
— Tizennégy évesen szerelt fel a szegedi honvéd kollégiumban. Hogyan lett katonából katasztrófavédelmi szakember?
— Gyerekként katona akartam lenni. Komjáthy István Mondák könyve volt a kedvenc olvasmányom és abban az egyik mondai hős, Szépmező Szárnya mondja, hogy élni csak hősként érdemes. Nyolc-tíz évesen én ennek a bűvkörében éltem és ezt a romantikus hősi szerepet láttam a katonai pályában. A másik könyv, ami elindított, az Egri csillagok volt, Eger ma is a kedvenc városom. Az egyenruha számomra mindig is tartást, büszkeséget adott, és azt a tudatot, hogy azok, akik egyenruhás szolgálatot látnak el, olyan dolgokat tesznek meg embertársaik érdekében, amit mások nem. Ezért számomra a szolgálat soha nem volt teher. A katonai pályáról, végül az élet hozta úgy, hogy a polgári védelmi területre kerültem. Megkerestek, hogy volna-e kedvem átigazolni az akkori Békés Megyei Polgári Védelmi Parancsnokságra. Volt és nem bántam meg a döntésemet.

— Segített a törökországi földrengés után, ott volt szinte az összes nagy árvíznél Európában és Magyarországon. Mentett embereket romok alól, részt vett kitelepítésekben. Hogyan kezeli ezeket a helyzeteket?
— Megszokni nem lehet, de megtanultam kezelni a feszültséget. Tudom kívülről szemlélni az eseményeket, ami katasztrófahelyzetben segít. Úgy gondolom, a mentésben dolgozókat, mentőket, tűzoltókat, rendőröket, katasztrófavédelmiseket az különbözteti meg az átlagtól, hogy ott, ahol mások pánikba esnek, ők nyugodtak maradnak, és végzik a munkájukat, teszik a dolgukat. Utólag persze, előjön sok minden, amit fel kell dolgozni, ki kell beszélni.

— Mi az, ami megmarad egy katasztrófahelyzet után?
— Ami leginkább nyomot hagy, az az emberek tekintete. A kétségbeesés, amivel először Izmitben, a törökországi földrengésnél találkoztam. Gyakran nem is a helyszínek, hanem inkább az ott átélt érzések maradnak meg bennem és kísérnek el egy-egy katasztrófa után.

— Családos ember. Felesége, gyermeke hogy viseli, amikor mennie kell?
— A feleségem így ismert meg, tudja, hogy amikor mennem kell, akkor szükség van a munkámra. A kisfiam másfél éves, neki inkább az tűnik fel, hogy nem vagyok otthon és nem játszom vele.

A cikk a hirdetés után folytatódik

— Amikor éppen nem a megyei katasztrófavédelmi szervezetet igazgatja és nem mentésben vesz részt, mire marad ideje?
— Gyerekkoromból megmaradt az olvasás és a történelem szeretete. Amikor tehetem, olvasok, Wass Alberttől és Márai Sándortól nem tudok elszakadni. Amatőr történészként most a Horthy-korszakot tanulmányozom, igyekszem mindig egy-egy korban elmélyülni, kutatómunkát végezni. Korábban az első világháború eseményeit tanulmányoztam. Ami még azt hiszem, végig fogja kísérni az életemet, az a várak szeretete. Családommal módszeresen járjuk a magyarországi várakat, erődöket. Előtte persze, felkészülők az adott hely történetéből. Ezek a túrák kikapcsolnak, feltöltenek.