BEOL

A plébánost a negyedszázados jubileum mellett elhivatottsága és kiemelkedő emberi kvalitásai miatt is választottuk a hét emberének.

— Hogyan, miért döntött negyedszázada a papi hivatás mellett?
— Kunágotán nőttem fel, keresztény családban. Anyai ágon az őseink a falu alapítói, dohánykertészek voltak. Azt hiszem, a katolikus alapokat itt szívtam magamban, de természetesen ekkor még én is sokféle szakmában gondolkodtam, például festőművész is akartam lenni. Általános iskola után a Győri Bencés Gimnáziumba kerültem. Az érettségi után határoztam el véglegesen, hogy a papi hivatást választom. Kialakult bennem egy belső késztetés, egy belső megszólítottság, amit nagyon nehéz szavakba önteni. A döntés után azonban egy olyan belső nyugalom fogott el, ami bizonyította, hogy jó úton járok.

— Egy olyan időszakban kezdte el teológiai tanulmányait és a papi hivatást, amikor a vallás, a hit erősen háttérbe szorult.
— Akkoriban már — ha lehet ilyet mondani — jóléti kommunizmus alakult ki Magyarországon, s az embereket kevésbé vonzotta a hit. A Szegedi Hittudományi Főiskolán én alkottam az egész évfolyamot a korosztályomban. Érdekesség, hogy az állam és az egyház között volt egy megállapodás, amely szerint, aki elvégzi az első évfolyamot, annak nem kell bevonulnia katonának.

 

A második év előtti nyáron ifjúsági búcsút rendeztek fiataloknak Hajóson, ám az állam megtiltotta, hogy egy fiatal pap indító beszédet mondjon, ő mégis megtette. Neki az volt a büntetése, hogy egy kistelepülésre helyezték segédlelkésznek, emellett a hatalom arról is döntött, hogy az egész évfolyamnak be kell vonulnia katonának. Így egy személyben rajtam statuálták a válaszreakciót, hiszen más csoporttársam nem volt. Bevonultam hát Lentibe, ahová az előzetes letartóztatásban lévők és a teológiai tanulmányokat folytatók kerültek.

— Hogyan élte meg, hogy a kommunista rezsim többször is megfenyegette?
— A diploma megszerzése után Debrecenben kezdtem a szolgálatomat az akkori Szent Anna plébánián, a mai Szent Anna székesegyházban. Fiatalokkal, egyetemistákkal, gimnazistákkal foglalkoztam, ahol — mivel azonos korosztályba tartoztunk — jó együttműködés alakult ki köztünk. Szinte az egész országban elsőként indultak ifjúsági csoportok a városban. Persze a politika erősen belefolyt a mindennapokba, folyamatosan rendeztek például papi békegyűléseket, amelyekre nem voltam hajlandó eljárni.

Egy alkalommal éppen hazafelé tartva, egy hatalmas ember, egy kétméteres hústorony várt a sekrestyénél. Megfenyegetett, hogy ha nem hagyom abban az ifjúsággal való foglalkozást, jól megvernek. Hogy alátámassza szavait, felemelt és játszi könnyedséggel arrébb is tett. Egy más alkalommal a gyóntatószékből kaptam hasonló „jó tanácsokat”, majd a rendszerváltáskor egy ballonkabátos nyomozó jelezte, amíg ő a fizetését kapja, addig dolgozik is, vagyis „ne nagyon ugráljunk”.

— Huszonöt éve szolgál, most ünnepelte 50. születésnapját, ami mindig lehetőséget ad egyfajta összegzésre is. Mit tart a legnagyobb eredményének?
— A mi hivatásunkban kicsit másként mérik az eredményeket. A papok vetnek, de aratnia már Istennek kell. Gyakran esünk abba a hibába, hogy azt hisszük, mi megoldunk bármit, pedig ezt egyedül Isten teheti meg. A korlátaim mellett mindig igyekeztem mindent elkövetni, ami tőlem telt, de természetesen lehetett volna többet is adni.
A kommunista hatalom „munkája” csak most érezteti igazán a hatását, jelentős a hitetlenség és a közömbösség, az emberek nagy része nem törődik a lelkével. Napjaink legnagyobb kihívását talán éppen a kialakult falak áttörése jelenti.