BEOL

– Mi indokolta 1992-ben, hogy ilyen nagyívű diákprogram-sorozatot szervezzenek a megyeszékhelyen?
A nyolcvanas években is voltak különböző diákrendezvények, művészeti versenyek, ám a rendszerváltással ezek megszűntek, hiszen az új pártoknak nem voltak olyan ifjúsági szervezetei, melyek képesek lettek volna ilyen programok megszervezésére. Jómagam akkor az Ifiház munkatársaként éppen e hiány pótlására találtam ki és terveztem meg munkatársaimmal a Garabonciás napokat, melynek a névadója egyébként Szente Béla barátom, az Ifiház igazgatója volt.

– Ha összehasonlítjuk az első és a huszadik rendezvényt, nagy az eltérés?
– Az alapok nem változtak lényegesen: a rendezvénynek két fő szerkezeti egysége van:  diákpolgármester-választás, illetve a főként művészeti jellegű versenyek, melyek közt egyaránt találunk irodalmi, képzőművészeti és persze sport elemeket.

Ezeken belül természetesen sok elem változott, például a zsűrizés módja, a feladatok típusai, plusz szabályzók jöttek be és természetesen ahogy fejlődött a technika, ennek vívmányait is bevontuk, gondoljunk csak arra, hogy húsz éve még nem volt mobiltelefon és internet. A legnagyobb fordulat 1999-ben volt, megjelent ugyanis a Garabon City, ahol a közös kampányrendezvényeket bonyolítják a diákok. Ennek az előzménye is emlékezetes, hiszen maguk a gyerekek spontán akciója hívta össze: a megelőző évben fogták magukat és a sétálóutcára költöztek, sátrat vertek és ott laktak. Ez a területfoglalás adta azt az ötletet, hogy hozzuk létre a Csaba Center akkori helyén a Garabon Cityt.

– Mennyire nyomja rá a bélyegét a diákpolgármester-kampányra az a modell, amit a felnőtt társadalom politikai kampányaiból látnak?
– A 90-es évek első felében első felében például egy az egyben lemásolta a győztes az akkori időközi választás szlogenjét – Éva szereti Csabát nyomán Edit szereti Csabát –, és ezzel nyerni is tudott, mellesleg ő volt az első és ezidáig az egyetlen lány, aki első lett ezen a versenyen. Más tekintetben is megfigyelhető a párhuzamosság: míg korábban inkább kreatív, mély lelkületű fiatalok vettek részt a kampányokban, a 2000-es évek diákjai már inkább a  fogyasztói társadalom gyermekei, akik kevésbé hosszú távon gondolkodnak, gyorsan lelkesednek valamiért, amit gyorsan ejtenek is, illetve jóval feladat- és eredményorientáltabbak – akárcsak a felnőtt társadalom.

– Ön immár évek óta Pécsen él a családjával, ez mennyire nehezíti meg a szervezést?
– Valóban Pécsen élünk, ám békéscsabainak valljuk magukat, amennyi időt csk lehet, itthon töltünk, főként, ha olyan feladataim vannak itthon, mint ez a jelenlegi. Természetesen figyelemmel kísérem a békéscsabai közélet, elsősorban a kulturális közéleti híreit.

– A már többször említett '90-es évek első felében Ön is önkormányzati képviselő volt. El tudná magát képzelni jelenleg a képviselő-testületben?
– A rendszerváltáskor teljesen más motivációja volt annak, hogy valaki elkezdett politikával foglalkozni. Jó baráti közösséget alkottunk azokkal, akikkel az akkori Fidesz-frakcióhoz tartoztunk, sőt a mai napig jó barátok vagyunk. De még azokkal is jó volt a kapcsolat, akik más frakciókban ültek, teljesen természetes dolog volt, hogy bizottsági ülés vagy közgyűlés után együtt vacsoráztunk vagy megittunk egy pohár sört. Ez az, ami manapság már nem működik. Már a kilencvenes években érzékelhető volt, hogy a politika megváltozik, ezt látva már nem vonzott a dolog, hiszen félő volt, hogy a személyes kapcsolatokat is veszélyezteti ez a fajta közéleti szerepvállalás.

– S mint egykori kultúrpolitikus?
– Vannak biztató jelek, de alapvetően sajnos az elmúlt húsz évben Békéscsabának nem sikerült felkerülnie Európa kulturális térképére, ahogy ez több magyar vidéki városnak igen.

– A kolbászfesztivál révén sem?
– A kolbászfesztivál és sörfesztivál kapcsán valóban egyfajta gasztrofesztivál-fellegvárként tekintenek Békéscsabára Magyarországon és Közép-Kelet-Európában, de kiemelt művészeti értékeket képviselő események tekintetében nagyon komoly lépéshátrányban vagyunk. Úgy érzem, az alapcélt nem sikerült meghatározni: ha sátras gasztrofesztiválos városimidzsre törekszünk, vagy ezzel akarjuk a várost népszerűsíteni, akkor erre rá kell segíteni még néhány ilyen rendezvénnyel és tematikus városmarketinggel.. Ha nem, akkor más típusú eseményeket kell kitalálni, de nem csak eseményeket, hanem művészeti műhelyeket létrehozni  és azokat magas színvonalon fenntartani.

– Volt ifiházasként milyen érzés elhaladni nap mint nap az Agóra-építkezés mellett?
– Az Ifiház életforma volt az életemben. Úgy dolgoztunk, hogy bementünk reggel és késő este mentünk haza. Nem arról szólt az életünk, hogy kilenckor becsekkoltunk és amikor lejárt a munkaidő, rohantunk haza.  Dolgoztunk délelőtt, szerveztünk, egy csomó dolgot kitaláltunk, délután pedig bonyolítottuk a programokat. Ezt az életformát valószínűleg már nem tudom visszakapni, hasonló helyzet már nem lesz az életemben, amikor úgy vállaltunk fel valamit, hogy nagyon megélni sem lehetett belőle.

Nehezen tudom feldolgozni a változásokat, láttam a látványterveket, de a lelkemben nehezen tudom elképzelni, hogyan lesz, miként fog funkcionálni organikusan, mennyire igazodik majd az új városképhez, illetve a helyi polgárok igényeihez. Nagyon szurkolok, hogy rendben legyen, de bennem inkább egyelőre kérdőjelek munkálnak.

– Nincs egy kis ellentmondás abban, hogy számon kéri a magaskultúra-fogyasztás alacsony fokát, miközben az egyik kereskedelmi rádió regionális vezetője?
– Nem hinném: az egyikből megélek a családommal, a másikat szeretem, a hobbim, mi több, bizonyos mértékig költök is rá.

– Hogyan tovább, Garabonciás Napok? Lesz 2031-ben is csabai diákfesztivál?
– Három éve rendre végigfut a városon a pletyka, hogy vége lesz a Garabonciás Napoknak, és elviszik más városba. Tény, hogy az anyagi források, támogatások folyamatosan csökkennek, mint ahogy az is, hogy vannak elképzelések más városokban való megrendezésről, de nem a csabai helyett, hanem mellett. Jómagam a huszonötödik Garabonciás után leszek ötvenéves, s már korábban eldöntöttem, hogy ekkor hagyom abba.

Azonban az elmúlt években kiépült egy olyan hálózat korábbi résztvevőkből, segítőkből, zsűritagokból, mely garancia a folytatásra. Az én szerepem jelenleg is csupán annyi, hogy biztosítom azt a keretet, amit a diákoknak kell megtölteniük tartalommal, s ebben sosincs hiány, hiszen  3-4-5 hónappal előtte a gyerekek már lelkesen készülnek, szervezik a programjaikat, szponzorokat keresnek. Úgyhogy a Garabonciás Napokat leállítani sem lehet, így biztos vagyok benne, hogy egy jó ideig nem ér véget.