BEOL

— Amikor a legutóbbi fesztiválon beszélgettünk, azt mondta, Tel-Avivban, a tengerparton „fertőzte meg” a dobpergés. Hogyan került Izraelbe?
— Fiatal korom óta vándormadár vagyok, nagyon sok munkahelyem volt. No nem azért, mert nem akaródzott dolgozni. Ellenkezőleg: mikor már az adott munka minden fortélyát megismertem, egyszerűen unalmasnak találtam. Mindig újra vágytam. Dolgoztam géplakatosként, javítottam hajókat a MAHART-nál, voltam takarító, karbantartó, s részt vettem a Paksi Atomerőmű építésében. Aztán egy barátom hívott vízitúra-kísérőnek a Tiszára. Fizetségként 500 dollárt és egy Izraelbe szóló repülőjegyet kértem. Negyvenkét évesen repülőre ültem, s öt és fél éven át maradtam Tel-Avivban. Kertépítéssel foglalkoztam, esténként pedig a tengerparton sétálva az afrikai, dél-amerikai dobosokat hallgattam. Beleszerettem és elhatároztam, ha hazajövök, itthon, Dévaványán megszervezek egy dobfesztivált.

— Elég hosszú időt töltött a Közel-Keleten. Könnyen megszokta az ottani életet?
— Rengeteget tanultam az izraeli emberektől. Tetszett a hozzáállásuk az élethez: a problémáknál ők nem azt magyarázzák, miért nem lehet megoldani, hanem azt keresik, miként lehet minél hamarább orvosolni. Nem annyira pénzközpontúak (legalábbis azok, akikkel én kapcsolatba kerültem), mint mi. Talán jobban tudják, hogy ha a halál után mégiscsak el kell számolni a dolgainkkal, akkor odafönt nem azt kérdezik majd, mennyi vagyonod van, hanem azt, hogyan szerezted, mennyi embernek ártottál a kapzsiságoddal.

  Kónya András

— A dobfesztivállal kapcsolatos álma valóra vált, már túl van a kilencediken. Úgy tudom, a neves zenészek gyakorlatilag ingyen jönnek, csak kosztot-kvártélyt kérnek. Mivel tudja őket idecsábítani?
— Ez döntően egy zenész barátomnak, Zsarnai Gábornak köszönhető, neki igen jó kapcsolatai vannak. Másrészt pedig van egy mottóm: amit ember már megcsinált, azt én is meg tudom csinálni, csak idő kérdése. Például ma már nem csak dobolni tudok, hanem az afrikai dobot is magam készítem.

— Mindig ilyen céltudatos volt?
— Nem, de kaptam egy-két pofont az élettől és ettől gondolkodni kezdtem. Harminckilenc évesen gyakorlatilag zátonyra futottam, s csak azért folytattam tovább, mert gyáva voltam ahhoz, hogy a kötelet a nyakamba akasszam. Minden téren kicsúszott a talaj a lábam alól, úsztam az adósságban, s a házasságom is tönkrement. Leültem és elgondolkodtam. Nagyon sokáig törtem a fejem azon, hogyan lehetne jobban csinálni. Aztán rájöttem, s ebben nagy segítségemre volt a Domján László-féle agykontroll elsajátítása. Megértettem azt is, mit rontottam el az első házasságomban.

— A másodikban már nem követi el ugyanazokat a hibákat?
— Ugyanazokat biztosan nem, de nem állítom, hogy most mindent jól csinálok. Mindenesetre boldog vagyok, különösen azért, mert megvalósult az, amire mindig is vágytam: van egy kisfiam, akinek a születésénél is ott lehettem. Levente novemberben lesz négyéves és bearanyozza az életünket.

— Gondolom, őt is megtanította már dobolni...
— Még az édesanyja pocakjában volt, amikor már doboltam neki. Aztán négy hónapos korában elétettem a hangszert, s ő hibátlanul kidobolta nekem ugyanazt a ritmust, amit magzatkorában minden nap hallott.

— Otthonuk falát míves kardok díszítik, műhelyében pedig éppen egy régi pisztolyon dolgozik. Csak hobbi a fegyverkovácsolás, vagy ebből is él?
— Ez a kenyérkeresetem, a népvándorlások korától a középkor végéig, azaz a nagyipari fegyvergyártás kezdetéig terjedő időszak fegyvereiről készítek másolatokat. Kilenc évvel ezelőtt egy budapesti fémrestaurátor, Jeges András műhelyében sajátítottam el a szakma fortélyait. Nagyon szeretem a történelmet, állandóan tanulok, csak így tudok valóban korhű másolatokat készíteni a régi kardokról, puskákról, buzogányokról. Mindig lenyűgöz, milyen aprólékos, szép munkát végeztek a régi fegyverkovácsok.