BEOL

— Az Ön édesapja csizmadia és cipész volt. Akkoriban még az a szokás járta, hogy a fiúk továbbvitték apjuk mesterségét. Ön miért nem maradt a kaptafánál?
— Nem szerettem a cipész szakmát, s ezt apám is látta rajtam. Azt mondta: gyermekem, akkor indulj el és keress magadnak valami mást, de olyat, ahol enni is adnak. No így lettem én pék, mert ott mindig a kenyér közelében lehettem. Még ma is jól emlékszem arra a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy ezt a mesterséget választom: Szombathelyen mentem az utcán, s egy pékség nyitott ajtaján át megcsapott a friss kenyér illata. Megértettem, hogy ez az az illat, amit egész életemben szívesen éreznék.

— Biztosan emlékszik még az első mesterére. Hogyan teltek inasévei?
— Hogyne emlékeznék! Fülöp János gyomai pékségében kezdtem 1943-ban. Sokszor még hátikasban is hordtam a házakhoz a finom, meleg cipókat. Tizenhárom hónapja voltam már inas, amikor a mesteremet behívták a háborúba. Mikor elköszönt, azt mondta, ő majd védi a hazát, én pedig süssem a kenyeret. Így lettem egyszeriben én az úr a Fülöp pékségben. Nem volt könnyű, de megbirkóztam a feladattal. Volt egy kis dagasztógépünk, de gyakran nem volt áram, s ilyenkor bizony kézzel kellett dagasztani a rengeteg tésztát. Lassan megszerették az emberek a kenyeremet, egyre többen jártak hozzám. A háború után aztán vizsga nélkül megkaptam a segédlevelet, mert addigra már bebizonyítottam, hogy alkalmas vagyok az önálló munkára.

— Mégsem sütötte hosszú időn át a kenyereket, mert hamarosan vezetői feladatokat bíztak Önre, s a szakoktatásba is bekapcsolódott. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a megyében szinte minden pék Bella Antaltól tanulta a mesterséget. Igaz ez?
— Hát... legalább ezer diákot tanítottam a szabadkígyósi szakképző iskolában. Aki nem az ország más részéből jött Békésbe, az valószínűleg tőlem is tanult valamit a szakmáról, mert harminc éven át, 1970-től egészen 2000-ig oktattam Szabadkígyóson. Én indítottam el annak idején az ottani iskolában a pékképzést. Ami pedig a vezetői feladatokat illeti, előbb a gyomai, majd a békéscsabai sütőipari vállalatnál töltöttem be igazgatói szerepkört.

— Lehet, hogy csak az idő múlása téveszt meg, de én úgy emlékszem, hogy gyerekkoromban finomabbak voltak a kenyerek, mint mostanság. Ön sokkal jobban meg tudja ezt ítélni.
— Van benne igazság. Valamikor nem voltak mindenféle adalékok, hanem kovásszal, komlós párral készült a kenyér. Manapság már kevesen használnak kovászt, pedig az sokkal finomabbá tette a kenyereket, mert olyan baktériumokat tartalmazott, amelyek fokozták az ízhatást. Vannak azért ma is olyan pékek, akik jól értik a mesterséget, s finom kenyeret sütnek.

— Egészen 74 éves koráig oktatta a leendő pékeket. Mikor sütött utoljára kenyeret?
— Ugyanabban az évben. A nyugdíjba vonulásom után még tizennégy évet a szakmára szántam, tanítottam a leendő mestereket, s magam is kézbe vettem a kenyérlapátot. Ma már az egészségem nem engedi, hogy ilyesmivel foglalatoskodjam. Inkább csak az udvaron sétálgatok és ha valami jó meccs van a tévében, azt szívesen megnézem. Valamikor a feleségem is szerette a focit, rendszeresen kijártunk Csabán a meccsekre. Ő azonban 2004-ben sajnos örökre itt hagyott. A halála után gondolkoztam el azon, hogy visszajövök oda, ahol születtem. Endrődre húzott a szívem, ma itt élek a nővérem családjával.