BEOL

— Harminckét éves, és eddig hat verseskötete jelent meg különböző kiadóknál. Mikor jött rá, hogy költői vénája van? Emlékszik még, miről szólt az első verse?
— Szeghalmon, a Péter András Gimnáziumban töltött kollégiumi éveim alatt kezdtem el naplót írni. Akkor nem is gondoltam arra, hogy tulajdonképpen verseket írok, egyszerűen lejegyeztem a napi történéseket, mint később kiderült, költői képek formájában. Aztán egyszer édesanyám megtalálta az ágyneműtartóban a naplómat, beleolvasott, és azt mondta, olyanok a bejegyzéseim, mintha igazi versek volnának. Beültette a fülembe a bogarat, s az első adandó alkalommal megmutattam az írásaimat egy költőnek. Negyedikes gimnazista voltam, amikor Sárándi József ellátogatott az iskolánkba, s megkértem, nézze meg a verseimet. Azt mondta, küldjem el a legjobbakat, segít majd kötetbe rendezni, és előszót is ír hozzá. Az ő segítségével jelent meg tehát 18 éves koromban az első kötetem, melynek a „Vakuljon meg az árnyék” címet adtam.

— Azóta több országos napilapban és irodalmi folyóiratban jelentek meg versei. Nehéz teret kapni a már elismert, nagynevű irodalmárok között?
— Ez leginkább az adott szerkesztőtől függ. Vannak lapok, ahol rendszeresen kapok lehetőséget, másutt még egyetlen versem sem ment át a szűrőn. A Népszabadság Hétvége rovatában évente 2—3-szor publikálhatok, s jelentek meg verseim a Szabad Földben, a Népszavában, korábban a Kossuth Rádió irodalmi műsorában, s meghívtak vendégként a Magyar Televízióba, a Költőnk és kora című műsorba is.

— Gondolom, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a rímfaragásból nem lehet megélni, kell mellé valamilyen polgári foglalkozás is...
— Csak a saját versekből valóban szinte lehetetlen megélni. A költők egy része műfordítással is foglalkozik, a kettő együtt már biztosíthat egy megfelelő szintű bevételt. Én más területen keresem meg a mindennapi betevőt, édesapám mezőgazdasági vállalkozásában dolgozom.

— A versírás inkább csak kikapcsolódás?
— Igen, vagy még inkább menekülés a hétköznapok szürkesége, egyhangúsága elől. Számomra az írás nem kényszer, hanem öröm. Sosem töröm a fejem azon, hogy miről írjak. Ha nem jön az ihlet, akkor hónapokig egyetlen sort sem vetek papírra, máskor meg egy nap alatt akár tíz vers is születik. Ilyenkor úgy érzem, mintha belülről diktálna valaki, s én csak lejegyzem, amit hallok. Régebben ezeket a belülről hallott, lejegyzett sorokat minden átalakítás nélkül küldtem az irodalmi lapokhoz, s lázadoztam azért, mert nem jelentek meg. Aztán rájöttem, hogy az alkotáshoz alázatra is szükség van: megtanultam, hogy a lejegyzett sorokból aprólékos munkával kell igazi költeményt faragni úgy, ahogyan a szobrász a kőtömbből a szobrot kifaragja.

— Önálló blogja van hírportálunkon, melyen mostanában egy meglepő című sorozat apró darabjait, a „Szemhunyások”-at olvashatjuk. Miért éppen Szemhunyások?
— Egyszerűen azért, mert ezek olyan képek, melyek akkor jelennek meg, amikor behunyom a szemem. Tulajdonképpen ez az én egyéni alkotói módszerem. Az egész úgy kezdődött, hogy este, elalvás előtt rendszeresen megjelentek előttem ilyen rövid történetek. Eleinte jót nevettünk rajtuk a feleségemmel, majd úgy döntöttem, papírra vetem ezeket a rövid látomásokat. Néhány már nyomtatásban is megjelent belőlük, legutóbb például az Eső című szolnoki irodalmi folyóiratban.

— Ha éppen nem verset ír és nem is a munkahelyén tölti az idejét, akkor hogyan tud lazítani?
— Régebben horgásztam, de ma már se időm, se türelmem nincs hozzá. Halászlevet viszont mostanában is szívesen főzök. Az utóbbi időben legszívesebben történelmi tárgyú könyveket olvasok. Különösen a XX. század érdekel, szeretném megfejteni, miként tudtak hatalomra jutni a diktátorok, s főleg, hogyan, miért tudtak annyi embert maguk mögé állítani, s oly’ hosszú ideig fenntartani az uralmukat.