BEOL

 — Amikor egyeztettük az interjú időpontját, viccesen megemlítette, hogy akár reggel öt órakor is találkozhatunk.
— Aki sokat alszik, keveset él. Éjszakai bagolyként sokáig vagyok ébren, ugyanakkor a fél ötös ébresztő is teljesen normális. A munkámból kifolyólag mindig hajnalban kelek, ám a futás alkalmával előfordult, hogy még ennél is korábban szólt a vekker.
 
— A mindennapi munka mellett marad ideje a felkészülésre?
— A sűrű hétköznapokon nem sok, de a hétvégéken mindig felkapom a cipőt, és kocogok közel négy-öt órát.

— A kék túrák útvonalán 43 napon keresztül átlagosan 60 kilométert tett meg. Hogy bírta mindezt?
— Ilyenkor az első tíz kilométeren, az első másfél órában össze kell harmonizálnom a szívem, tüdőm és lábaim. Ha már minden összeállt, akkor kezd igazán jólesni a futás. Látom, mosolyog, de így van: elérem a holtpontot, következik a minden mindegy állapot, amikor már csak megyek és csinálom. Ez nem egy verseny, nem volt ellenfelem, társam, csak önmagammal küzdöttem. Kimentem a terepre, nekiengedtem magam, és a nap végére mindig átgondoltam, honnan hova szeretnék eljutni.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 
— Már-már megszállottnak tűnik.
— Sokan így látják, de én inkább céltudatosnak tartom magam, ugyanis ha valamit eltervezek, akkor azt véghez is viszem. Ez kívülről akár megszállottságnak is tűnhet, belülről nézve viszont egy hihetetlen akaraterő, melyet szeretnék átadni másoknak. Végig kell gondolni, fejben is be kell járni az utat, s utána a gyakorlatban is meg kell valósítani. Mindez csak akarat kérdése, amelynek hiányában minden egyes megtett méter önbecsapás, hiszen akkor előbb-utóbb ki kell állni, fel kell adni.
 
— Ezek szerint még egyetlen versenyt sem adott fel?
— De, két alkalommal. Tudni kell nemet mondani. Attól, mert veszítek, lehetek még sikeres. A sikertelenségből is sokat lehet tanulni, látni kell, hogy mit és hol hibáztam, mit kell legközelebb másként tennem. Nem szabad mindezt vereségként megélni.
 
— A mai Magyarországon ritka az effajta optimizmus.
— Egyetértek, de a munkám is erről szól. A szakmai vonal mellett lelkileg is csúcsformába kell hoznom az embereket, hogy megfelelő szinten végezhessék munkájukat.
 
— Honnan ez az óriási belső erő?
— Annak idején sok mindent magam találtam ki: ötleteltem, terveztem, és — a bukás kockázatát is felvállalva — mertem ezeket gyakorlatba ültetni. Előfordult, hogy megszenvedtem, de az úton egyedül kell végigmenni, a döntéseket meghozni. Végtelen, az életbe vetett hit van bennem, melyet hiba lenne nem továbbítani mások felé. Főleg, ha egy film kapcsán mindezt esztétikusan is megtehetem.
 
— Rengeteg fontos értékre kívánja felhívni a figyelmet. Kapott már valamifajta válaszreakciót ezekkel kapcsolatban?
— Az életben a saját, végig élt példa a leghitelesebb, melyet másképp fogadnak, hiszen nem egy könyvből olvasok fel. Több ismerősöm is hálálkodott, hogy pont jókor látta a filmet, és erőt adott neki, illetve annyi értékes üzenet és gondolat szerepelt benne, mely többet érhet bármilyen ajándéknál. Ugyanakkor dőreség lenne azt hinni, hogy a jelenkori társadalmi helyzetben, máról holnapra érződnek a hatások. Erre kérdezhetnék: akkor mi értelme?
 
— Erre én is kíváncsi lennék!
— A sok kis apró lépés elvezet a célhoz. Az a kitartás, ami engem mindig is jellemzett, elvisz oda, hogy felhívja ezen értékekre azok figyelmét, akik tehetnek megvalósulásuk érdekében.
 
— Mi lehet a következő lépcsőfok?
— A gondolatmenetnek még mindig nincs vége, van még mondanivalóm, maradtak még nyitott kapuk. Az, hogy ezt miként csukhatjuk be végleg, még kérdéses. De aki célokkal él és egyet elér, már kezdi előkészíteni az újabbat.