BEOL

— Főállású irodalmárként csak tavaly március óta dolgozik. Miért cserélte fel a tanítást az írással?
— Néhány évig tanítottam felsősöket egy általános iskolában, aztán könyvtárban dolgoztam. A tanítást teljesen elhagytam; sőt, megfogadtam, hogy soha többé nem állok katedrára. Szerettem tanítani, a diákjaim jelentős részével ma is  tartom a kapcsolatot, mégsem tudtam volna évtizedekig végezni a pedagógusi feladatokat. Olyan ember való tanárnak, aki jól tűri a monotonitást, bírja az adminisztrációs nyomást. Nekem ez a része nehezen ment.

A pedagógusi munka, ha szívvel-lélekkel csinálja az ember, nagyon erős személyes kötődéseket épít ki. A személyesség pedig alattomos, ármányos jó érzés —  végül visszavesz mindent, amit adott. A kezeim között formálódtak életek, sorsok, karakterek, aztán elmentek, mert ez a dolgok rendje, de engem nagyon megviselt. A jó tanár tart egy távolságot, problémamentes, vált, amikor jön egy új csapat. Nem akartam megélni ezt a folytonos újrakezdést, elballagott az első osztályom, és velük én magam is.

— Írói ars poeticájának lényegét hogyan foglalná össze? S egyáltalán mi az irodalom szerepe a mai világban?
— Az irodalomban nem lehet szépelegni, hazudni, hamisságokkal etetni az olvasót, mert azonnal észreveszi, hogy hol fals a hang. A szövegvilágok, amiket építek, éppen ezért sok helyen erőszakosak, embertelenek — ezt a félrecsúszott jelenvalóságot próbálom megérteni, hogy milyen is pontosan, és hogy miért (mitől) olyan, amilyen. Van szerepe az irodalomnak. Kell, hogy legyen! Csak most éppen nem nagyont tudja betölteni.

Az irodalom nem szórakoztatóipar, nem azért van, hogy feledtesse a bút, hogy jobb kedvre derítsen. Az irodalom szembesítés. Megmutat valamit az emberi természetről, olyat lehetőleg, amit korábban még nem mutattak. Akkor is igaz ez, ha épp humoros vagy ironikus formában teszi. Minden, ami ennél kevesebb — árulás. 

— Harminchárom éves, Dani fia három. A család, a gyerek(nevelés) hogyan illeszkedik az életművébe?
— A kisfiam másfél éves volt, amikor elváltunk, a mamája a legjobb barátom azóta. A válás valahogyan a szakmai dolgokkal is összefonódott. (Minden összefonódik mindennel, mert olyan ez a világ, mint egy pókháló, ha meghúzod az egyik fonalat, a hullámzás végigfut az egész rendszeren.) Amikor komolyra fordult az irodalmazás, sokszor hónapokig csak a gépben ültem, és ez nem tesz jót egyetlen házasságnak sem, másrészt meg a válás (mint bűn) megtermékenyíti a szövegeimet, téteket ad a megélt élethelyzet, hogy a döntéseknek súlyuk van, és hogy a mi döntéseinket sokszor mások is megszenvedik. S főleg megadja azt az élményt, ami a prózámnak is mindig központi témája: hogy sokszor csak rossz döntések közül lehet választani.

Mostanában kicsit más azért. Új párt találtam, és amikor Panka a vásárlásait meséli, hogy a lila szandál, az egy álom, meg hogy az a fehér farmer mennyire jól áll neki (és közben tündéri őszinteséggel csillog a szeme), akkor hajlamos vagyok azt gondolni, hogy mégiscsak van esélye ennek a záródó, értékvesztett világnak. Hogy az élet, az emberi szépség (az emberi dolgok önmagáért való szépsége) mégiscsak győzni tud.

— Mit jelent Önnek nagypéntek, az ünnep, a húsvét, a vallás?
— Az ünnepnek nem jelentése van, hanem élménye. Nagypéntek: két napig most lesütött szemmel jár az ember, nem hangoskodik, nem is mozdul, csak ha nagyon muszáj. Sunyin kerül minden zajosat. Szégyelli magát azért, ami Krisztus megfeszítése napján történt. És számolja az órákat, mert hamar itt a vasárnap, a történet jóra fordul, és a templomokban vidám hang mondja majd, hogy „Hirdetem nektek a bűnöknek bocsánatát”. Addig viszont legyen csend!