BEOL

— Egyszer minden út véget ér. Most, hogy már látja a végét, egy picit sem sajog a szíve. Vagy még nem vágja a centit?
— Értem, hogy mire céloz. Április 29-én valóban egy 42 esztendeje taposott út végére érek. De a centit egyáltalán nem vágom. Ugyanúgy dolgozom, mintha az elkövetkező tíz esztendőben is ugyanezen a pályán mozognék. Mondhatom, hogy tisztességgel végigjártam az utat, s utánunk is mások jönnek. Amúgy nem veszek végleges búcsút a közutas szakmától. A békéscsabai Vásárhelyi Pál Műszaki Szakközépiskolában gyakorlati oktatóként fertőzöm meg a szakma szeretetével a fiatalokat.

— Apropó út. A leghosszabb is az első lépéssel kezdődik. Mikor tette meg az első lépést?
— Mondhatom, hogy a születésemmel egyidőben. Megboldogult édesapám a születésemkor került a közúthoz, mint szakaszos útőr. Füzesgyarmat és Biharnagybajom között biciklivel, talicskával, seprűvel és lapáttal rótta napsütésben, esőben, fagyban, nap mint nap az utat. Nyáron a makadámúton a hengerkövet belehordta a kátyúkba, s azt padkafölddel beékelte. Télen az út menti fák gallyazása adta a legnagyobb munkát. Az összegyűjtött rőzse az útőrök illetmény tűzifája volt. Nyiladozó értelmű gyermekként már mellette voltam.

Az első közutas élményem, hogy nyaranta az útőrök gyermekeiből verbuvált, alkalmi utánpótlás brigád tagjaként az út menti eperfák, selyemhernyóval fertőzött ágait vágtuk le, égettük el. Aztán ami végképp megpecsételte a sorsom, az Gyarmaton a Széchenyi utca itatásos hengerelése, 1962-ben. Nyár volt. Mezítláb álltunk ott, s megcsapott a gőzölgő kátrány szaga, elvarázsolt a munkagépek látványa. Akkor döntöttem el, hogy édesapám nyomdokába lépek. Az is megmaradt bennem, hogy édesanyám megkönnyezte, amikor a hangosbemondó az egész településsel tudatta, hogy a munkájáért dicséretben részesítették Hodosi Sándor útőrt.

— Innen kezdve egyenes út vezetett a Sarkadi Útmesterségig?
— Mondhatni igen. A Békéscsabai Út-, Híd- és Vízműépítő Technikumban 1968-ban abszolvált érettségi után a Békéscsabai Közúti Kirendeltség Gyomai Útmesterségén kezdtem mint raktáros. Egy év múlva művezető lettem. Angyalbőrben is a kaptafánál maradtam, útépítő zászlóaljnál szolgáltam. Győr és Csorna között 1971-ben mi húztuk az első aszfaltréteget, anno a németek által épített betonútra. Leszerelésem után a csabai útmesterség következett, majd egy évvel később, '73-ban itt bábáskodtam a Sarkadi Útmesterség születésénél. 2006-ig művezetőként, azóta az üzemmérnökség vezetőjeként dolgozom.

— Közben azért Útvesztőkre is csak maradt ideje. Mi több, idén az Arcok és énekek antológiában is helyt kapott. Felért a Parnasszusra?
— A líra régi, örök szerelem. Minden bizonnyal édesanyám szerettette meg az irodalmat velem. Szerepen született egyszerű falusi asszony volt, de nagyon sok verset tudott. Hat évig Geszten, a Tisza uradalomban szolgált. Hál'istennek még megélte, hogy a Borbíró Lajos helytörténész által szervezett esten Füzesgyarmaton a tájházban bemutathattam a 2000-ben, Árnyékomnak címmel megjelent verseskötetem. Az Útvesztők 2003-ban látott nyomdafestéket. A Parnasszus viszont még messze van. Igaz, megtisztelő — a teljesség igénye nélkül, mások mellett — Nagy László testvérével Ágh Istvánnal, Csoóri Sándorral és Baranyi Ferenccel egy antológiában szerepelni.

— Emellett idestova másfél évtizede rendszeresen SAK-kozik.
— A Sarkadi Alkotókör (SAK) titkáraként 1996 óta szervezem a szabadtéri képzőművészeti tematikus kiállításokat. A fotózással középiskolás koromban léptem frigyre, s azóta sem szabadulok ettől a szenvedélytől. Volt idő, amikor hivatásszerűen is űztem, a Közút című országos szakmai folyóirat megyei sajtóképviselőjeként. Mára ez is a múlt. Azért a fényképezőgép ma is elmaradhatatlan társam.