BEOL

— Javarészt panaszkodni halljuk mostanság az egészségügyi szakdolgozókat: kevés a pénz, nincs megbecsültség, sok és nehéz a munka. Önt mi tartotta a betegágy mellett évtizedeken keresztül?
— Egyszerűen imádom ezt csinálni. El sem tudnám képzelni az életem a kórház nélkül. A fizetés persze nem sok, de én nem is igazán a pénzért csinálom. Jól érzem magam ebben a kollektívában, a kórházban szinte mindenkit jól ismerek, élvezem a munkámat. Azt mondhatom, hogy nekem valóban a második otthonom a kórház, ahová mindig örömmel jövök be dolgozni. Én a legtöbb beteggel és hozzátartozóval jól kijövök, persze, nem egyformák az emberek, van, akivel nehezebb, de általában őket is meg lehet győzni arról, hogy jót akarunk.

— A nővér nem csupán a betegek felépülésében segíthet sokat, de az aggódó, pánikoló rokonokat is megnyugtathatja, természetesen, ha marad idő és energia.
— Kell időt szakítani erre is, és megtaláljuk a módját, hogy diszkréten, korrekten elbeszélgessünk azokkal, akik ezt igénylik. Fontos, hogy a családtagok is partnerek legyenek, ez a beteg érdekeit szolgálja. Az orvosok helyett természetesen sohasem adhatunk információt, ha ilyen kérdések merülnek fel, arról mi nem tájékoztathatunk, még akkor sem, ha tudjuk a válaszokat.

— Hogyan került az egészségügybe? Mi sodorta erre pályára?
— Csanádapácán születettem, Csorváson jártam iskolába, és már 15 évesen elkezdtem dolgozni egy üzemben. Annyira nem tetszett, ezért egy jó barátnőmmel azt találtuk ki magunknak, hogy megpróbálunk a kórházban elhelyezkedni. Sok fogalmunk nem volt arról, mire vállalkozunk, de ennyi év távlatából sem bántam meg, hogy ezt választottam. A szükséges képesítéseket is munka mellett tanulva szereztem meg, ez sem esett nehezemre. Szerencsés alkat vagyok, fizikailag egyszerűen nem tudok elfáradni, néha inkább lelkileg nehéz egy-egy műszak.

— Ön a belgyógyászati osztályon nővér, s itt köztudottan sok a súlyos beteg, akik közül nem mindenkin lehet segíteni. Hogyan lehet elviselni egy-egy páciens elvesztését?
— Ehhez nem lehet hozzászokni. Minden eset más. Annak a hosszú ideje szenvedő, idős embernek, akinek nincs esélye a gyógyulásra, talán megváltás a halál. A fiatalok elvesztése az, amit nagyon nehéz feldolgozni. Még kezdő nővér voltam, amikor egy műszakomban egy húsz éves kislány meghalt. Az a mai napig elevenen él az emlékezetemben.

— Hogyan telik egy műszak a belgyógyászaton? Hány betegre kell felügyelniük egyszerre?
— Jelenleg két műszakban dolgozunk, reggel hattól este hatig, illetve este hattól reggel hatig, 12 órában. Az osztályon harminc ágy van, általában teltházzal működünk, tehát ennyi beteget kell ellátni éjjel két nővérnek. Este a munkát hőmérőzéssel, fürdetéssel kezdjük, végigjárjuk az összes kórtermet. A cukorbetegeknek vércukorszintet mérünk, inzulint adunk, ez úgy tízig eltart. Akkor kezdjük az adminisztrációt, sorra vesszük a gyógyszereket, infúziókat, kiadagoljuk másnapra a tablettákat. Mire ezzel végzünk, az már belenyúlik a hajnalba. Éjjel többször is végigjárjuk a kórtermeket, figyeljük a folyosót is. Nem nagyon van üresjárat.

— Bár azt mondta, nehezen fárad el, azért ezt a fizikailag, pszichésen egyaránt megterhelő, felelősségteljes munkát nem árt jól kipihenni. Ön hogyan tud kikapcsolódni, mit tudhatunk a családjáról?
— Huszonkét éve élek együtt a párommal, aki nagyon sokat segít nekem, pihenni is enged. Az ő gyermekeivel, azok családjával sok időt töltünk együtt. Szeretek kirándulni, utazgatni. Szívesen találkozom a régi, jó barátnőimmel, akik közül ugyancsak többen az egészségügyben dolgoznak. A nyugdíjas kolléganőkkel is tartom a kapcsolatot.

— Úgy tudom, szívesen adja át tapasztalatait a fiatalabb generációknak. Kiből lehet jó nővér, milyen adottságok szükségesek ehhez a munkához?
— Erre konkrétan nagyon nehéz válaszolni. Természetesen tudni kell a szakmát, szükség van sok türelemre, jó kedélyre, erőre. De újra csak azt tudom mondani, nagyon szeretni kell az ápolást, a betegeket, az embereket.