BEOL

— Azt olvastuk, hogy egy kétméteres óriás ösztönzésére lett zenész...
— Tulajdonképpen igen. Gyermekkoromban Berettyóújfaluban éltünk: édesanyám varrónőként, édesapám villanyszerelőként dolgozott, s egyikük sem zenélt. Édesapámnak még mellé botfüle van, míg anyu nagyon szépen énekelt, de soha nem foglalkozott komolyabban a zenével. Gyermekkoromban én is leginkább focizni szerettem, szinte állandóan játszottunk; szünetekben, délután, vakáció alatt egyaránt rúgtuk a bőrt.

A változást valóban egy kétméteres óriás, az énektanárom hozta az életembe. Ma is itt van előttem a kép, amikor a nagy darab, 52-es lábméretű, de elképesztően jólelkű ember belép hozzánk. Ő azt szerette, ha valakinek van hallása, az játszik is valamilyen hangszeren. Ösztönzésére kezdtem el trombitálni. Egyik első tanárom Hegedűs Sándor volt, aki a debreceni MÁV Szimfonikus Zenekarban játszott. Éppen a hajdú-bihari megyeszékhelyen derült ki, hogy számomra ideálisabb lenne a kürt, akkor váltottam.

— Mindig is zenész akart lenni?
— Nem. Három hivatás vonzott igazán gyermekkoromban. Zenész, orvos és erdészmérnök szerettem volna lenni egyszerre, bár magam sem tudom pontosan, hogy miért. Utóbbiból annyi megmaradt, tizenöt éve járok kürtölni vadászatokra. Én magam fegyvert sohasem használok, ellenben kürtjelekkel segítem a hajtást.

— Közben pedig a '80-as évek egyik legnépszerűbb gyermekfilmjének zenei aláfestésében is közreműködött...
— Középiskolai tanulmányaimat a debreceni Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában végeztem, majd ugyancsak a városban, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szereztem diplomát. Ezalatt óraadóként már tanítottam Békésen, majd behívtak katonának. Óriási szerencsém volt. Bekerültem a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia zenekarába, így lehetőségem nyílt, hogy délutánonként civil ruhában járjak és kimenőt kapjak. A zenekar rengeteg rádió- és egyéb felvételt készített. Egyebek mellett mi játszottuk fel az „Öcsi a sztár” című film alapzenéjét is.

— A katonaság után Békésen telepedtek le. Miért a várost választotta?
— A főiskolán négy barátommal közösen alkottunk egy rézfúvós ötöst. Mindannyian a diploma után szinte azonnal „dobbantottak” és külföldön keresték a boldogulásukat. Nekem is voltak ajánlataim, de sohasem bántam meg, hogy Békésen telepedtünk le, amiben debreceni mesteremnek, Kökényessy Miklósnak és Fejes Antalnak, a városi zeneiskola akkori igazgatójának óriási szerepe volt. Nagyon megszerettük a várost, nem is tudnánk másutt elképzelni a jövőnket.

— Mit jelent Önnek a városi ifjúsági fúvószenekar?
— Röviden megfogalmazva mindent. Abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy húsz éve vezethetem a csapatot, ami rengeteg élménnyel ajándékozott meg. A közönség szeretete, a sok vastaps, a pozitív visszajelzések adnak erőt a mindennapi munkához. Nagyon sokat köszönhetek a kollégáimnak, akik folyamatosan biztosítják az utánpótlást a zenekar számára.

— Arra azért kíváncsi lennék, hogy milyen zenét hallgat szabadidején?
— „Mindenevő vagyok.” Szívesen nézem végig például a televíziós tehetségkutató műsorokat, s nagyon szeretem Whitney Houston hangját. Persze a komolyzene áll igazán közel hozzám. Korábban egyébként megtörtént, hogy barátaim lakodalmán zenéltem, ezt sem tartottam soha rangon alulinak.

— Vezetői munkája mellett mennyi ideje marad kedvenc hobbijára?
— Nagyon szeretek horgászni, de sajnos az utóbbi két évben szinte alig volt időm a pecázására. Így marad a kertészkedés, mint kikapcsolódás.