Egy szokatlan név, egy szokatlan betegség

– Mikor fogalmazódott meg a gondolat, hogy ír egy könyvet?
– Igazából még kiskoromban. Már 3-4. osztályban elkezdtem meséket, később novellákat írni, míg végül eljutottam a regényig. Szeretek saját világokat teremteni.

– Másnak is megmutatta ezeket az írásokat?
– Kezdetben csak magamnak írogattam, majd megmutattam a szüleimnek, első sorban apukámnak, aki nagyon szeret olvasni. Még általánosban, amikor meséket írtam, azokat megmutattam az osztályfőnöknek, középiskolában pedig az irodalomtanáromnak. A barátokkal is megosztottam az írásokat, de persze mind figyeltek arra, hogy olyan kritikát mondjanak, amivel nem bántanak meg, ezért inkább blogolni kezdtem. Így kaptam olyan véleményeket, amik hatására könyvkiadásra adtam a fejem.

– Mi volt előbb, az elhatározás, hogy ír egy regényt, vagy maga a történet?
– Mindig van a fejemben egy történet, és ha olyanom van, akkor leírom. Ezt a regényt mondhatni csak poénból kezdtem el. A blogban megírtam egy oldalt, majd több hónapig parkolópályára tettem, mert kevés visszajelzés érkezett. Az egyetemen volt egy Látás, nyelv, emlékezet című kurzus, amin tanultunk erről a betegségről. Akkor jött az ihlet, hogy e köré építem a történetet, és folytattam az írást.

– Miért éppen szerelmi történet?
– Szeretem a romantikus történeteket, így nálam mondhatni alapvető volt, hogy egy ilyen könyvet írok. Valahogy adta magát, hogy szerelmes sztori legyen.

– Mi a kedvenc könyve?
– Őszintén be kell valljam, annyira nem szeretek olvasni, de ha választani kell, Sarah Dessentől a Tökéletes című regényt mondanám a kedvencemnek.

– Van olyan személy, akit a mentorának tart?
– Nem igazán. Amikor általánosban meséket írtam, akkor az osztályfőnököm volt az, aki segített, a legelső novellámat is ő véleményezte. De régebben szinte csak magamnak írtam. Vannak az interneten olyan csoportok, ahol úgynevezett bétákat lehet keresni, akik véleményezik és kijavítják az írásokat, ha megkérik rá őket. Volt, hogy pár embernek elküldtem az írásaimat, de nem igazán jeleztek vissza, holott ők jelentkeztek, hogy szeretnék elolvasni és véleményezni.

– Akkor elmondhatjuk, hogy ez a könyv tényleg csak az ön gyermeke, és nem befolyásolta senki az írása közben.
– A kiadónál egy lektor ellenőrizte, az ő véleménye alapján kijavítottam, amiről én is úgy gondoltam, hogy valóban jobb lenne átfogalmazva. A legelső fejezetet páran elolvasták, valamint a blogon követték az írást, ahova bár érkeztek pozitív és negatív visszajelzések is, ezek nem igazán befolyásoltak az írásban.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] A szerző felvétele
[/caption]

– Az első betű leütésének pillanatától az elkészült példányok kézbevételéig mennyi idő telt el?
– Tavaly áprilisban kezdtem megírni a regényt, és szeptemberben fejeztem be. Javítottam, majd elküldtem a kiadónak, végül március közepén jelent meg a kész példány. Még 17 éves koromban egy másik kiadónál kiadták egy könyvemet, így már volt tapasztalatom ezen a téren, de az még csak egy kezdetleges próbálkozás volt, amit össze sem lehet hasonlítani a mostani regénnyel. Kiadták, amit írtam, de nem is formáltak véleményt, nem javítottak benne semmit. Annak Ő & Én a címe, az egyik fő helyszíne pedig a szülőfalum, Kétsoprony.

– A főhős egy különleges betegséggel küzd. Ennek a megfelelő leírásához konzultált valamilyen orvossal, vagy szakemberrel?
– Az egyetemen volt ez a kurzus, amit már említettem, ott hallottam a betegségről. Tankönyveket olvasgattam, valamint az interneten is sokat kutakodtam a témában, de külön nem konzultáltam senkivel.

– A főhős betegségénél már csak a neve különlegesebb. Hogy esett éppen erre a választás?
– Ez is az egyetemhez köthető, ahol elég sok kémiát tanulok. Egyszer egy barátnőmmel a villamoson utazva arról beszélgettünk, hogy milyen vicces lenne, ha valakit úgy hívnának, hogy Cézium, vagy Stroncium. Ő akkor ezzel nem is foglalkozott tovább, én viszont elkezdtem gondolkodni, így jött az ötlet. Egy kicsit beszélő név, bár valószínű, hogy a legtöbb embernek eszébe sem jutna ilyen összefüggéseket keresgélni, de a történet végén Cézium édesapja – aki kémiamániás és egyetemi professzor – elmondja az anyag tulajdonságait, amik miatt ezt a nevet választotta a lányának.

– Kiknek ajánlja a könyvet?
– A romantikus történetek kedvelőinek, főként a 18 és 30 év közötti nőknek, hiszen ez a tiniregényeknél valamivelkomolyabb hangvételű.

– Várhatunk-e öntől további könyveket?
– Sajnos mostanság nincs sok ihletem írni, de várom az újabb impulzusokat. Több regényem is van folyamatban, csaknincs időm befejezni őket.

– Milyenek az eddigi visszajelzések?
– A könyv alapból blognak indult, amit többen is olvastak, de a kész regényt azóta eléggé átírtam. Eddig még főleg a rokonok, ismerősök olvasták a könyvet, de nagyon várom azok visszajelzéseit is, akik nem ismernek személyesen.

Nyár a szemeidben
A szokatlan nevű Horvát Céziumot baleset éri a balatoni nyaralás utolsó éjszakáján. A kórházi ágyon magához térve ismeretlen arcokat vél felfedezni maga körül, sőt, még a tükörből is egy idegen tekint vissza rá. A kezdetben tanácstalan orvosok prozopagnóziát, más néven arcvakságot diagnosztizáltak nála. A lány próbál visszatérni régi életébe, de saját magát sem ismeri fel. Ráadásul álmaiban is újra és újra megjelenik egy arckép, de fogalma sincs, hogy kié lehet.

Névjegy

Árszintye Erika 1995. október 28-án született Békéscsabán. A megyeszékhelyen tanult az Andrássy Gyula Gimnáziumban, jelenleg pedig a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem hallgatója biomérnök szakon. A hobbija pedig mi más is lehetne, mint az írás.