Júliusi kábulat filozofikus módra

Szerb Antal műveinek ismerői új értelmezésben láthatták a regényt, melyben a szereplők belső vívódásai adták a mű drámaiságát. A belső konfliktusok kiemelésével és felnagyításával kissé elveszett a mű nosztalgikussága, hiszen a múlt és jelen eseményei ok-okozatként, vagy éppen oppozícióként tárultak a nézőszem elé; így nem a múltba való vágyódás, hanem a magyarázkodás került középpontba, mély, a XX. század elejére jellemző filozófiával átitatva.

A regény miszticizmusának megőrzésére gondosan ügyelt Sopsits: ezt a holdvilágos, tudat alá merülést és holdbéli fogságot tovább fokozta a Ladics-ház félhomálya, a kifinomult fény- és hangjáték, valamint a Szerb-féle gnoszticizmus.

A történet nemesen egyszerű, mégis megannyi kérdést vet fel: Mihály (Orosz Ákos) éppen olaszországi nászútján ébred rá arra, hogy elveszett ifjúságának csonkjaiból kirajzoljon egy újabb történetet, folytassa a kamaszkort. Szökése meglepi ugyan Erzsit (Molnár Mariann), az asszony mégis folytatja útját, Párizsba.

Két ellentétes ember, két út: Erzsi a nagyvilági létet és a polgári konvenciók széthullását hivatott bemutatni, míg Mihály lelkének mélyrétegeibe tesz visszafordíthatatlan utazást. A lelki út szakaszait valós, földrajzi helyek jelzik: Siena, Gubio, Róma, ahol a régmúlt ad némi támpontot az út folytatásához. Mihály mélylélektani utazását az örvény jelzi: a szédülés, mely a rend és a káosz határán mozgó egzisztenciális fenyegetettség, az élet és a halál, a múlt és a jelen határa. Az a határ, amit Mihály nem mer átlépni.

A múltbéli utazáson megjelennek a kamaszkori baráti kör cseppet sem hétköznapi alakjai: az Ulpius-testvérek és kettejük furcsa, vérfertőző viszonya; Szepetneki János (Lendváczky Zoltán) szemfényvesztése; Ervin (Hajdu László) erkölcsi felemelkedése, valamint Mihály beilleszkedése ebbe a szürreális, élvhajhász, álomszerű közegbe.

Hogy miért éppen Olaszország és egy nászút szükséges Mihály múltjának feltárásához és önismereti kérdéseinek feltevéséhez? Talán a határhelyzet: belépni a társadalmi konvenciókba és felnőtté válni, vagy továbbhajtani a gyermekkor álmait.

A továbblépéshez el kell engedni a múltat, vagyis az Ulpius-testvéreket: Tamást (Jászberényi Gábor) és Évát (Zsigmond Emőke). Mihályt a barátságnál több fűzi Tamáshoz: talán homoszexualitás, talán földön túli szeretet. Öngyilkossága – bár sokadik kísérletre sikerül – lesz az első számú lépcső a felnőtté váláshoz, halálával megszűnik létezni a társaság; és ettől a haláltól lesz élőhalott Éva is, a femme fatale.

„Az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után; keresi, kergeti, hiába, és az élete elsorvad a nosztalgiában.” Ebben a nosztalgiában sorvad el Éva, akinek elvész az élet szemeiből; Mihály, aki nem képes a felnőttségre; Ervin, aki szerzetesként sorvad el az Éva iránt érzett szerelemben; és Szepetneki is, aki ügyes mesterkedései ellenére sem találja meg a boldogságot.

Szerb Antal regényfeldolgozásánál a színház új értelmet nyer: arányos színészi teljesítmény, olykor lassú, apró mozdulatok, máskor gyors körforgás és szédülés szimbolizálja azt a mély filozófiát, amely az Utas és holdvilágban van – a hold fogságába esni annyit tesz, mint az örök nő, Éva rabjává válni, s nem szabadulni a bűvköréből.

Sopsits – ahogy megszokhatta már tőle a gyulai közönség – arányosan és ízlésesen tálalta Szerb művét, Mihály diszharmóniától átitatott életepizódjait: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, még mindig történhetik valami.”