Kiss Ottó: Érzéseket próbálok átmenteni

Kiss Ottó 1992-1997-ig hetilapszerkesztő volt a Gyulai Hírlapnál, 1997-2000-ig napilapos újságíró a Békés Megyei Nap, 2000-től a Bárka c. folyóirat munkatársa. Egyes munkáit lefordították németre, angolra, franciára, japánra, szerbre, hollandra, svédre, horvátra, bolgárra, szlovákra és beás nyelvre. A József Attila-díjas költő, író az idei könyvfesztiválra egy új, humorral teli, értékekkel bíró kötettel is jelentkezik. Az interjút  Ayhan Gökhan készítette a  a kortárs gyermekirodalom egyik kiemelkedő szerzőjével.

Első két köteted, a Lopott levegő és a Szilveszteri kaland felnőtt verseskötet volt. Miért fordultál, milyen sugallatra a gyermekirodalom felé?

Mindkét kötet helyi kiadvány volt, a második alkalmi is, nem tulajdonítottam nekik nagy jelentőséget. A Lopott levegő a Békés Megyei Könyvtár bibliofil sorozatában jött ki, a húsz-huszonöt éves korom között írt verseket gyűjtöttem egybe, talán nem kell hangsúlyozni, hogy már akkor is írtak jobb verseket ebben az országban. A kéziratot 1988-ban zártam le, úgy volt, hogy még abban az évben megjelenhet, ám végül két évet vártam rá. Azért, amennyire emlékszem, így is örültem a megjelenésnek, az volt az első könyvem.

A Szilveszteri kalandot a Csalánleves című összművészeti fesztiválra állítottam össze ’93-ban. Ez egy alternatív rendezvénysorozat volt a pósteleki kastélyromnál, akkor már évek óta meghívást kaptam rá, de mivel sem zenész, sem képző-, sem tánc-, sem performance-művész nem vagyok, addig csak szemlélője voltam az egyébként szimpatikus kezdeményezésnek.

Felnőttverset nem írsz már? Teljesen abbahagytad?

Nem írok, legfeljebb olvasok. Azt, amit én is mondanék, Tóth Krisztina vagy Kemény István sokkal jobban el tudja mondani.

Kik voltak, akiknek először megmutattad a meséid, kiknek kérted ki a tanácsát?

Nem volt senki a környezetemben, akinek megmutathattam volna.

Mindezek dacára most elismert gyermekszerzőként tartanak számon, aki azért felnőtt remekművel is jelentkezett, mint például az Angyal és Tsa vagy A másik ország. Az emlékezés, emlék-rekonstruálás többször visszatér az írásaidban. Melyik a legkorábbi, gyermekkori emléked?

A remekmű erős túlzás, mondjuk azért a szó második fele igaz: mű. Ez is valami. A felnőtt könyveim hibáiról (is) tudok, mondhatnám: a világ, amit leképeznek, sem tökéletes, innen hát a rontott mű ötlete, de ez nem volna igaz. A kérdésedre visszatérve: az emlékezés, az emlék-rekonstruálás nálam a legtöbb esetben tényleg mű, azaz kreált, fikció. Persze szeretném az adott írást hitelesnek gondolni, és nem csak azért, mert többnyire van valóságalapjuk.

Legkorábbi emlékeim? Ilyen messzeségből már el-eltünedezőben, de egyébként is csupa apró, mások számára jelentéktelen ügy. Egy sárga-kék műanyag rugós rakéta, amit édesapámmal vettünk a battonyai vásárban, egy piros műanyag traktor, amit nem kaptam meg karácsonyra, egy nyári nap, amikor az elsős évzáróról kézen fogva tartunk hazafelé édesanyámmal.

Az interjú további része a cultura.hu oldalon olvasható.