BEOL

– Ha azt mondom, Csank János?
– Éppen tegnap beszélgettünk, aki most a szomszédos Gyirmót edzője. A nyolcvanas évek végén ő hívott Békéscsabára. Egri edzőként csapatával gyakran játszott ellenünk a Szolnokkal, vélhetően akkor szúrt ki, s Csabára kerülve emlékezett rám. A Tisza-parti városban csatárt játszottam, a Viharsarokban védekező középpályást „csinált” belőlem. Szoros a kapcsolatunk ma is.

– Békéscsaba–Ferencváros, tizennyolcezer néző, egy–nullra nyer a lila-fehér csapat. Gólszerző: Csató Sándor.
– Addig csak a tévéből láttam a Fradit, nem tudtam, milyen lehet ellenük játszani. Pásztor Józsi hozta fel a labdát, jobbról beadott én pedig a hálóba juttattam a labdát. Fiatal játékosként, szinte újoncként azon a meccsen különösen jól ment a foci.

– Az Előrénél az első nagy sikert a '88-as MNK-diadal jelentette.
– Miközben a bajnokságban csak a hajrában harcoltuk ki a bennmaradást, a kupában meneteltünk. Az NB I-ben a már bajnok Honvéd legyőzése után játszottunk a döntőben a kispestiekkel. Az a három–kettes diadal egy szép folyamat vége volt.

–A mérföldköveket emlegetve kihagyhatatlan az 1993–94-es bajnokságban kiharcolt bronzérem. Sok egykori csapattársától megkérdeztem már, mi történt, miért esett vissza az élről a Békéscsaba?
– Máig talány. Vidék kiscsapatként, egy focizni nagyon szerető és tudó társaság szinte „bokából” nyerte a meccseket. Váczi Zolit eltiltották egy tévés nyilatkozata miatt, mellette többen is besárgultak, megsérültek, s emiatt megbomlott az egyensúly. Amikor sikereink láttán kezdett bennünket megismerni az ország, akkor kezdtünk rádöbbenni, mekkora lehetőség előtt állunk. Megrogytunk.

- Kevesen hitték, hogy majd egy évtized után elhagyja az Előrét. Mi indokolta a váltást?
– Az az igazság, hogy az akkori vezetők nem igazán marasztaltak, így többedmagammal Győrbe igazoltam. Sokkal jobban jártunk, hiszen bár nagy volt a távolság, de anyagilag jobban megbecsültek bennünket. Az első győri év nyögvenyelősre sikerült, de a másodikban Reszelő-Soós István ideje alatt őszi elsők lettünk, a bajnokság végén negyedikek és a rákövetkező szezonban is negyedikek. Három év után váltottam ismét a volt előrés Fodor Tibivel együtt, az akkor NB II-es Videotonhoz ki más, mint Csank János hívott. Iszonyatosan jó év volt, százegy rúgott gól és feljutás. Majd az NB I-ben is jól ment, előbb a nyolcadik, majd az ötödik helyen végeztünk.

– Az élvonaltól való visszavonulása után sem szállt ki a futballból, edzősködni kezdett. Egy rövid időszakra még a békéscsabai kispadra is leült, igaz nem érték nagy élmények, a csapat búcsúzott az NB II-től.
– Amatőr körülmények között dolgoztam, komoly anyagi problémák merültek fel. Próbálkoztunk, de ennyire futotta. Egyébként éppen abban az évben volt úgy, hogy nem a legjobb kiesőt kérték fel bennmaradásra. A Ferencvárosnál – ahová szintén Csank János hívott – néhány éve Bobby Davison távozása után felmerült a nevem, de végül Craig Short ült a padra, én pedig maradtam pályaedző.

– Győrött korosztályos csapatokat edz, nyugalmasabb fiatalokkal dolgozni?
– Előbb az U17-esek munkáját felügyeltem, most pedig a két évvel idősebbekét. Büszke vagyok arra, hogy a komplett '93-as korosztályt – volt tanítványaimat – felvitték a Győr NB II-es csapatához. Jóleső érzés volt a fiúkat mosolyogva látni.

– Az Előre éppen száz esztendeje alakult meg, ebből az alkalomból az Előre Centenáriumi Bizottság megszavaztatta a szurkolókat. Nem meglepő, hogy az Előre-évszázad legjobb labdarúgó csapatában Csató Sándor is helyet kapott. Miért nem láttuk a békéscsabai díjátadón?
– Korosztályosaimmal éppen Zalaegerszegen játszottunk bajnokit. Nagyon megtisztelőnek érzem, hogy a szurkolók emlékeznek rám. Talán azért is, mert annak idején társaimmal együtt letettünk valamit az asztalra. Bárkivel találkozom, nem elsősorban a nem kevésbé sikeres győri időszakomat emlegetik, hanem a csabait. „Hajrá Csaba!” – kiáltott ki a múltkor valaki egy kocsiból. Meglepődtem.

– Úgy tudom, hogy továbbfut a Csató-név a labdarúgásban.
– A belső védőt játszó Martin fiamnak, aki most tizennyolc éves, egy ideig voltam az edzője is. Jó a vénája, profi a gondolkodása a futballról, nem kell nógatni a munkára. Renáta lányom – aki huszonnégy éves – nem sportolt. Bízom benne, hogy megvalósítja álmait.