BEOL

— Mi kell ahhoz, hogy egy toplistás dologból halhatatlan legyen?
— Rettenetesen hosszú idő. A toplista annyit takar, hogy volt egy remek pillanat, sikerült eltalálni valamit a világban, amire jól reagáltak, vagy a botrány kapta a hátára. A toplista éléről lezuhanni nem nagy ügy. A kérdés, hogy ezek után lesz-e, aki megint kézbe veszi, feltölti őket jelentéssel. Itt nem arra kell gondolni, hogy „majd az idő eldönti”, pláne egyesek szerint, akik úgy vélik, hogy ami vagy aki él, nem is lehet jó.
 
— Tehát egy kortárs dolog is lehet halhatatlan?
— Élő filmrendezőknek is vannak olyan kultuszműveik, amik csak nem akarnak kisodródni. Van, ami már egy megszilárdult holmi lett, azt jelenti, hogy még vitatkoznak róla, a benne foglalt világról, amit ismét feltöltenek a gondolataikkal, aktualizálnak. Lehet hogy nem volt nagy dolog, de így sokkal tartósabb és erősebb hatást értek el vele. Az viszont baromság, hogy majd az utókor eldönti. Nem érdekel az utókort, az majd válogat a saját ízlése szerint, de nekem a kortársaimmal van dolgom. Ha lemondanak az értékelésről, hogy legyen értékrend, szerintem árulás. Meg kell hozni a döntést, igaz, lehet, hogy ez rossz lesz. Mert volt, amit leköptek, betiltottak, de nem baj. Ha egy mű provokál, felháborít, még mindig jobb, mint ha nagyvonalúan úgy nyilatkoznak róla, hogy döntsön az utókor felőle.
 
— Lehet, hogy egy korábban nem közkedvelt dologban fedezik fel az igazi mondanivalót...
— A filmklubban éppen Fábri Zoltánról volt szó, aki — bocsánat, de — '94-ben meghalt, '84-ben rendezett legutóbb, kérdés volt, hogy találnak-e benne valamit. És elképesztő élmény volt, hogy igen. A magyarok című filmje nem a legjobb, de feltett egy kérdést, ami 77-ben nem volt az, hogy mit jelent magyarnak lenni. Akkor tiszteletteljes érdektelenség övezte. Most nagy csönd támad a nézőtéren, mert a történet szerint tíz magyar elindult Németországba, mert itthon nincs munka, de szeretnének előbbre jutni.

Ez 2012-ben egy fájdalmas gondolat, súlyos az erkölcsi probléma is, amit felvet. A toplistásnak tehát fura a természete: hajlamos rá, hogy szép csöndben elszárad, lepereg. Megesik, hogy a toplistást is leszólták, hogy olcsó, kommersz. Aztán kezd kerekebb lenni, lehet, hogy pár év múlva úgy gondolom, érdemes kézbe venni. Akkor elindultunk a halhatatlanság felé. Attól lesz az, hogy ismét előveszik, belegondolnak valamit. Amit mesterségesen kell életben tartani, az a halál állapotában van, csak még rajta van a gépeken. A közönség nem zsenikből áll, de a morális tartása fontosabb, mint hogy néhány kritikus mit mond az alkotásokról.

A cikk a hirdetés után folytatódik

 
— Mi a helyzet a tehetségkutatókkal, ahol minőségre lelnek...
— Biztos ez?
 
— Gondolom, azért lesz valaki győztes...
— Nem olyan egyszerű, mert a mércét nem jelölte meg. Tapintatosan mondom, hogy a versenyen belül képviselnek egy viszonyított minőséget. De mi van, ha olyan megy be, aki ebben él, ezt tanulta, ez a hivatása. Mert itt olyan amatőrök lépnek fel, akiket azért szeret a közönség, mert olyanok, mint ők. A profi azonban felteszi rá az életét, nem kirándul, tökélyre viszi, amit csinál. A valóságshow-k olyan látványosságok, amiben az a látványosság, hogy több-kevesebb tehetséggel, képességgel megáldott emberek egy dráma résztvevői lesznek. Egy színjáték, miközben a média azt sugallja, hogy ez a valóság. De nem az!