BEOL

Nem lehet elindulni viszont a házigazda által felkínált, kupica kiváló szilvórium és a szalonnás-kolbászos aranysárga tojásrántotta nélkül. Igaz, koccintani nincs kivel, mert Bíró István napközben vezetőállásban lesz.
Alig múlt fél kilenc, amikor jóllakottan vágunk neki a napnak. Elhagyjuk Mezőgyánt, s elindulunk Juhkúthátra, de az első tíz méteren elakadunk. Nehezen, de kiássa magát a terepjáró.

— Innen tovább, már csak gyalog — hozzuk meg egybehangzóan a döntést. Borotvál a szél, s hiába tolatták el a havat korábban az útból, újfent bepakolta. Térdig süppedünk, amint a Körös-Maros Nemzeti Park lucernatarlója felé törtetünk, hogy körülnézzünk. Nem túl sok jót lát távcsövével Bíró István.

— Minden csupa fehér, a szénát is betemette a hó, sajnos, egy fia állat sincs a területen. Pedig már két túzokkakas is ideszokott, de őzek, mezei nyulak is táplálkoztak az eldúrt lucernatarlón lévő szénabálákból. Sőt már a ragadozó madarak: kékes rétihéja, réti fülesbagoly, illetve egerészölyv is leste a pockot, egeret itt — tudatta, hogy a kemény hidegben gondoskodtak az állatokról, madarakról.

A terepjáró irányába fújtatva, telefonon intézkedik. Jóváhagyja az igazgatóság, hogy a külső vállalkozótól ismét megrendelje a hódúrást, s újabb telefon következik.

A Tiszák ősi fészkébe, Gesztre vesszük az irányt. A hajdan szebb napokat megélt park évszázados fái néma tanúi a történelemnek. Az egyik fa tövében egy gyöngybagoly tetemére bukkanunk.

— A reggel csapta le egy nagy sas — szól oda az iskola gondnoka, s Bíró István azonnal helyre teszi, hogy minden bizonnyal egy tojó héja tehette. A vastag fehér dunnán a park fái között UAZ nyoma kanyarog. Friss nyomok, feltehetően fatolvajok hagyták maguk után. Elindulunk a nyomon, de jó egy kilométer után a tájegység vezetője megállapítja, hogy minden bizonnyal a Homoki részre mentek. Az viszont nincs a nemzeti park kezelésében.

Mezőgyán után magunk mögött hagyjuk a Csobán sziket, s a Radványszegi erdőt. Áthajtva Zsadányon, a Nagyzsombokost, a Begécsi-tavakat és Simotát érintve Biharugrára, a Körös-Maros Nemzeti Park kezelésében lévő Bihari Madárvártára igyekszünk, ahol a fűtési rendszert korszerűsítik, téliesítik. Már a bihari Madárvárta felé közeledünk, amikor Bíró István hirtelen a fékbe tapos. A csatorna jegén egy áttelelő, magányosan gubbasztó bölömbikát fedez fel, s a ritka látványt megörökítjük az utókornak.

Fütyölve zizeg a nád az ugrai halastavakon. A Ludas-tónál gímszarvastehén, borjával, s egy nagyobb ünővel a fa kérgét rágja. A Gazdák és az Emlék-tó gátja tövében egerészölyv áll mereven. Vele szemben egy vidra halat lakmározik. Közelebb osonunk, de megneszelnek. Először az ölyv kel szárnyra, aztán a vidrát nyeli el a tó jegén lévő lék. Bíró Istvántól közben azt is megtudom, hogy a vidra fokozottan védett ragadozó emlős, s egy egyed természetvédelmi értéke 250 ezer forint.

Öreg délutánba fordul az idő, amikor hazafelé indulunk. Az ugrai termálvíz befolyó meleg vizében tőkésrécék százai, nagy kócsagok, szürke gémek, de még kis kárókatona is életet keres a zord időben. Érkezésünkre fölreppenek, de hamarosan vissza is térnek.