BEOL

Tarhostól mintegy négy-öt kilométerre fordulunk a Vizesfás felé vezető útra. A szakasz minősége enyhén szólva is kivetnivalót hagy maga után, kátyú kátyú hátán. Kerülgetjük a mélyedéseket, csak lassan haladunk az egykori állami gazdaság központja felé. Persze, a rosszban most is van jó, így lehetőségünk nyílik körülnézni. A hótakaróval borított tájon kis őzek szaladgálnak, fölöttünk madarak — bár az ornitológia nem az erősségünk —, valószínűleg egerészölyvek köröznek. Az út mellett húzódó villanyoszlopok egyikéről pedig egy bagoly méltósággal néz velünk farkasszemet. A városi fülnek szokatlan csendben egy fácán lép el az autó elől, de csak néhány centit, amúgy tessék-lássék.

Megérkezünk. Az első, ami a Vizesfásra látogatónak feltűnik, az az egykori művelődési ház. Furcsa, szinte szürreális kép, ahogy a termőföldek közepén a magasba emelkedik a korábbi kulturális központnak helyet adó intézmény. A gazdasági központban mintegy negyven ház található, de néhány évtizede, a kiterjedt tanyavilág lakóival együtt hozzávetőlegesen ezren éltek a környéken. Jelenleg 12—14 ház lakott a Tarhoshoz tartozó településrészen.

— Régebben minden másképpen volt. Még Vésztőről és Békésről is jártak ide dolgozni — invitál be házukba a kölcsönös üdvözlés után Szántai István. A férfi és felesége átmenetileg költözött ki Vizesfásra a téli hónapokra, hetekre. Máskülönben Békésen laknak, de itt olcsóbb az élet, kevesebbe kerül a fűtés, s mint mondják, a nyugalom megfizethetetlen.
— Itt nőttem fel, édesapám a művelődési központ gondnokaként dolgozott — emlékezik vissza házigazdánk. — Az épületben lakodalmak, bulik, sőt, még filmvetítés is volt egykoron. Működött itt kocsma, bolt és iskola, de mára ezek mind eltűntek, s a rossz út miatt busz sem jár már.

A cikk a hirdetés után folytatódik

A tarhosi önkormányzat által működtetett tanyagondnoki szolgálat kisbusza viszont minden héten háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken beviszi az itt élőket Tarhosra vagy Békésre, amikor lehetőség nyílik bevásárlásra, a gyógyszerek kiváltására.

— Persze, itt egészen más az élet, de higgyék el, minden évszaknak megvan a maga szépsége — meséli a házaspár, majd elárulják azt is, hogy hozzájuk hasonlóan, unokáik is nagyon szeretnek itt lenni. Mint mondják, Vizesfáson szinte repül az idő, hiszen folyamatosan akad munka.
Elköszönünk kedves házigazdáinktól, és tovább baktatunk. A tiszta, érintetlen hódunyhát csak lábnyomaink csúfítják el kissé. Néhány tíz méterrel távolabb egy asszony visz be vizet a házukba. Újabb érdekes, különös sors elevenedik meg.

— Fél évtizede még szociális otthonban laktam, majd a párom hívására kiköltöztem ide, Vizesfásra. Bár az első időszak nem volt könnyű, meg kellett szoknom, hogy itt egészen más minden, egy percre sem bántam meg akkori döntésemet — ecsetelte a 70 éves Szöllősi Gáborné. — Nyáron veteményezünk, télen is dolgozgatunk, nézzük a tévét.

Szemközti szomszédja, özvegy Fodré Gáborné itt született, így végig élte az egykori állami gazdaság törtelmét, ami azt megelőzően Wenckheim-birtok volt. Az asszony mesél arról, hogyan jártak az itt élő gyerekek az édesapja hajtotta lovaskocsin egykoron iskolába. A hölgynek egyébként három „családja” van, velük a telefonjára telepített facebookos alkalmazás segítségével tartják a kapcsolatot.

— Sajnos, internetünk nincsen, pedig jó lenne — mosolyodik el a hölgy, akinek közben arra is jut ideje, hogy kedvesen megfegyelmezze néhány hónapos, játékos beagle kutyáját. — Gyermekeim mindig azt mondják, hogy ne adjam el a házat, mert az a csend és nyugalom, ami itt megtalálható, már nagyon kevés helyen létezik. Hiszem, hogy ez lehet Vizesfásnak az az előnye, ami a jövőjét jelentheti.