BEOL

Több mint kétezren haltak meg Békéscsabán az 1717–20-as újratelepítést követő legnagyobb kolerajárványban, 1831-ben. A Széchenyi-ligetben örök álmukat alvókat nem háborgatják, a Kereki dűlőben nyugvók emlékhelyét viszont a csatornázás sivárrá tette.

Az 1831-es év júliusától szeptemberig tartó kolerajárvány megtizedelte Békéscsaba község lakosságát. (Békéscsaba 1840-től lett mezőváros.) A 20 ezres lélekszámból több mint kétezren váltak a betegség áldozatává.
Két síremléket is állítottak a városban az elhunytaknak, a Széchenyi-ligetben a koleradombnál, valamint Jaminában a Kereki dűlőben. Utóbbinál a szennyvízberuházás miatt kivágták a fákat, a tujákat, így poros, sivár környezetben áll a síremlék, mely másolat, eredetije a Munkácsy-múzeumban található.

— Többen is felhívtak a Kereki út környékéről, hogy miért pont az elődök tömegsírjának közepén kellett a csatornát fektetni — hangsúlyozta dr. Bereczky Zsolt jaminai háziorvos. – Ha viszont már nem voltak tekintettel az ősökre, legalább újra ültethettek volna növényeket.        

Csiaki Tamás, a békéscsabai önkormányzat városüzemeltetési osztályának vezetője elmondta, a növényekre úgy adtak kivágási engedélyt, hogy amennyiben a csatornázás konkrét helyén nem is lehet fásítani, a környéken ezt el kell végeznie a kivitelezőnek. A lehetőségekhez képest a legközelebb törekedni kell az eredeti állapot helyreállítására.  

A kolerajárványt kereskedők hurcolták be Galíciából Magyarországra, Békéscsabán kívül máshol is pusztított, de a lakosság arányaihoz képest itt haltak meg e betegségben a legtöbben. A tanyasiakat és a jaminai szőlőskertekben elhunytakat a Máriássy utca és a kígyósi földút közelében, a pusztán temették el, a községben élőket a mai Széchenyi-liget területén lévő ótemetőben helyezték végső nyugalomra.

Dr. Simon Mihály, a városvédő egyesület volt elnöke elmondta, akkoriban úgy próbáltak védekezni a járvány terjedése ellen, hogy lezárták a fertőzött területeket. Ezért sem temethették a jaminaiakat a benti temetőbe. A betegség mégis átterjedt a központra, és mivel sírásók is életüket vesztették a járványban, nem vállalta senki a temetést. Ezért mindenki a saját hozzátartozójának ásta meg a sírját. Haán Lajos, békéscsabai evangélikus lelkész az 1840-es években így írt a járványról: „Szomorú volt látni reggelente, hogy lovaskocsikkal hordják ki az embereket a temetőbe”.

Az emberek akkoriban epemirigykórként emlegették a kolerát. Későbbi feljegyzések szerint azok úszták meg a betegséget vagy gyógyultak meg, akik borral itták a vizet. Később még kitörtek hasonló nagyságrendű kolerajárványok a városban, így például 1849-ben és 1873-ban is. Az artézi kutakat a megelőzés érdekében fúrták a XIX. század végétől.

Dr. Bereczky Zsolt szólt arról is, a csatornázás miatt a jaminai, Kolozsvári úti rendelők előtti parkolóban egy nagy kátyút hagytak maguk után a kivitelezők, nem állították helyre az eredeti állapotot.

– A betegek közül sokan jelezték, hogy kifordult a bokájuk, amikor beleléptek ebbe a nagy mélyedésbe, valamint az autósok járműve is nagyot zökkent, amikor kiderült, mekkora kátyúba hajtottak bele a parkolóban. Kiáll egy vasdarab is, ami miatt többek gépkocsija defektet kapott. Jeleztük a problémát a békéscsabai önkormányzatnak, de előrelépés eddig nem történt.